Tizenegy nap után is fittnek érzem magam, de még messze a cél, azaz a 496-ik kilométer…
Mottó:Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 66 kilométer)
Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor azt érzem majd, hogy ez a futás bizony „húzós” volt? A 496-os kísérlet kapcsán vannak alapművek a videómegosztó oldalakon, és meglehetősen vegyes a kép a holtpont eljövetele kapcsán, és ennek apropóján megoszlanak a vélemények arról is, hogy mikor lehet kicsit erősebb terhelést adni a szervezetnek, és mely kilométerek után már nagyon-nagyon odafigyelősen szabad csak kocogni. Több szakembert is kérdeztem, illetve a Csupasport is faggatott edzőt, sportpszichológust, masszőrt, kiváló ultrafutót a kihívás elindítása előtt, és egyvalamiben nagyon erős volt az összhang: nem szabad elfutni az elejét, azaz – ha jól értettem… – a tizenöt-huszonegy kilométer alatti távokon sem lenne szabad rohanni.
Egyenletesen tartom a tempót, a 11 kilométeres futás is jó érzéssel teljesítve lett sikeres
Ehhez képest elég rendetlen hobbifutó vagyok, ugyanis az eddig teljesített 66 kilométer során épphogy azt éreztem, ha nincs valami icipicivel több a lábamban, pontosabban, ha mindig ugyanolyan tempóra, pulzusra kiporciózom a futásokat, akkor elvész a változatosság élménye, ráadásul az izomzatom (ha egyáltalán van ilyen…) nem lesz rákényszerítve arra, hogy megkívánja az „energia-visszatöltést”, úgyhogy azért feszegettem kicsit a határokat is.
Talán nem volt rossz ötlet belevenni némi játékos feladatsort az egy nappal ezelőtti tízezer méteres tréningbe – persze túl sokszor ismételni nem kell majd –, merthogy a tíz kilométeres tempófokozó érzésem szerint többet adott a testnek, léleknek, mint a kornyadozó kocogás.
Persze azért figyelni kell a visszajelzésekre, és a tizenegy kilométeres kihívás előtt már éreztem, hogy sok lesz az üldögélésből, úgyhogy ezt a futást már annak szenteltem, hogy megtaláljam azt a tempót és lehetőleg azt a pulzustartományt is, amely célravezető lehet a húsz és harmincegy kilométeres szakaszok napjaiban is. A bal alsó keretben lévő zöld vonal és az 5:58-as jóslat tetszik nekem: picit ugyanis megemelkedik a végén, ami azt jelentheti, hogy a 496-os kísérlet során eddig gyorsult az átlagtempóm
Nem akarom persze „túltudományoskodni” ezt a történetet, ugyanakkor érdemes jobban odafigyelni például az edzésnaplózó felület előjelzéseire is. Most éppen az tűnt fel, hogy a teljesítményküszöb-érték picit jobb értéket mutat; eddig stabilan hat perc feletti átlagtempó szerepelt itt, ám a 496-os kísérlet edzésmennyiségének összevetésében nemhogy rontott, hanem pár másodpercet javított (hangsúlyozom: eddig!) a tresholdértéken ez a kihívás.
Ami talán még a hobbifutó szemével nézve is tanulságos adatsor lehet: vajon az ilyen bolondosnak tűnő, huszonnégy óránként kilométerről kilométerre emelkedő, harmincegy napon át tartó sorozat mennyire növeli meg a sérülésveszélyt?
A szakemberek szerint jelentősen, úgyhogy árgus szemekkel figyelem ennek a mutatónak a visszajelzéseit is, és ha a számoknak hinni lehet, még nem közelítettem meg azt az állapotot, amit már túledzésnek lehetne minősíteni, azaz a magam amatőr módján azt gondolom, okosan kezelem a fáradtságot – na, csak maradjon is így. A kékes zöld vonal a futóformát, a répasárga pedig a terheléssel kapcsolatos fittséget mutatja – a görbék alapján elég jól állok a 496-os kísérlet 11. napján is
A lényeg tehát a következő: a tizenegy kilométeres etap is gond nélkül lezajlott, és hát minden futás nem lehet olyan kalandos vagy bohókás, mint az ezt megelőzők közül néhány – azonban a jövő héttől már jön a kritikusabb része a 496-os kísérletnek, hiszen hétfőtől vasárnapig 126 kilométer szerepel a tervben, majd következik a 175 kilométert lefedő hét nap.
De… Nem gondolkodom ezen – csak futok előre. Kilométerről kilométerre. Szó szerint is.
