Blaskó Mihály hallucinációja futás közben: plazmatévé a hegyoldalban

Mi történt a 322. és a 329. kilométer között?

Hogy hol? Mit tudom én? Csoszogtunk szépen – nevetett Blaskó Mihály, aki két éve első magyarként teljesítette a dupla Spartathlont, és ő az első magyar, aki ezt megismételte, másodszor néhány napja. – Pontosan nem tudom, hogy az említett szakaszon mi történhetett, de arra emlékszem, amikor nagyjából száz kilométer volt hátra, eszembe jutott, hogy két éve annál a frissítőállomásnál beszélgettünk telefonon.

Ha jól emlékszem, azt mondta akkor, hogy legalább nekem tudott örülni.

Valóban, mert azt ígérték, lesz kávé azon a ponton, és órákon, fél napon át az a kávéígéret tartott életben, nem esett jól, hogy bár a termosz ott volt, csak éppen üresen – nem töltötték újra. Mint amikor a Szaharában futók meglátnák a vizes flakont, csak éppen nincs benne semmi – de így legalább tudtam örülni, hogy most volt kávé ugyanott.

A verseny tudósításában végig szerepelt, hogy barátjával, a ZTE focicsapatának erőnléti edzőjével, a korábbi csatárral, Ferenczi Istvánnal együtt teljesítette a távot. Mennyiben volt más így, mint két éve?

Nagyon. Akkor tudtam, hogy jól sikerült a felkészülésem, egy szuper perui dzsungelultra után voltam, sikerélménnyel, önbizalommal vágtam neki a versenynek, és nagyon jól sikerült.

 

 

Idén hat magyar, köztük Maráz Zsuzsanna is elindult, öten célba is értek, nem kétséges, hogy ön adta a példát a többieknek.

Lehet, ezt nem tudom, mindenesetre furcsa volt, hogy mind felhívtak előtte, hogy milyen volt – nemcsak ők kerestek, hanem olyanok is, akik végül nem álltak rajthoz.

Bocsánat, hogy közbevágok: ez furcsa volt? Nekem teljesen érthető, hogy nem engem faggattak, akinek a Margitsziget körbekocogása is nehezen jön össze, és a híd lábánál lévő háromméteres emelkedő leküzdésekor is elismerést várnék – persze hogy önt hívták. Egyetlenként teljesítette korábban ezt a távot, ki mást hívtak volna?

Másképp fogalmazok, mindenkinek elmondtam, hogy mit éltem át, nekem mi a jó, de ez semmit sem jelent. Ha azt mondom, itt és itt lehetett pihenni, de aztán kiderül, hogy más nem tudott ott aludni valami oknál fogva, pedig készült rá, mint én a kávéra, ne érezze magát becsapva, hogy de hát a Misi azt mondta! Ami nekem jó, az nekem jó, de egyáltalán nem biztos, hogy másnak is az, és ez fordítva is igaz, vagyis ami engem zavart, más észre sem vette – mindenkinek más az igényszintje, az ingerküszöbe, a tűrőképessége, szóval a döntés felelősségét azért senkitől sem akartam átvállalni.

Vagyis senkit sem beszélt le vagy rá a versenyre.

De, Ferenczi Pistát én beszéltem rá. Tudtam, mennyit edz, nagyon jó Ultrabalatont futott, tudtam, hogy képes rá, Maráz Zsuzsa az edzője, agitáltam, hogy próbálja meg. Célozgattam, meddig tököl még a nevezéssel, de rászánta magát, nekem nem volt kétségem, hogy képes rá, a mentalitásunk nagyon hasonló, szerintem fejben erős típusok vagyunk.

Milyen volt párban futni?

Erre mi is kíváncsiak voltunk. Tudtuk, hogy krízishelyzetben segíthetünk egymáson, de lehet hátránya is, ezért előre megbeszéltük, szó nélkül szétválunk, ha úgy érezzük. Most azt mondom, szuper, hogy barátok maradtunk, négy nap összezárva azért nem könnyű. Maga a verseny is iszonyú fizikai és lelki megterhelés, és amikor összeesnél, nem hiányzik, hogy valaki rosszul szóljon hozzád. Voltak mélypontok, de utólag ezek is viccesek inkább.

Egy benzinkútnál megálltunk, inni akartunk, Pista kérte, hogy keressem meg a pénzét a táskájában, de nem találtam, erre kiakadt kicsit, én visszaszóltam, szó szót követett, a görög autósok csak nézték a két nem normális magyart, és inkább továbbindultam.

Úgy egy kilométer múlva utolért, megöleltük egymást, nevettünk magunkon, és elfelejtettük a történteket. Kitaláltuk, hogy két kilométeren át ő fut elöl, utána egyet sétálunk, két kilométeren pedig én vezetek, és így váltogatjuk, ezzel a kis játékkal is „esszük” a távot – a legrázósabb része persze az alvás. Hajnalban egy ellenőrzőpontnál egy hölgy várt minket, miben segíthet? Pista, jó csatár volt ugye, nem hagyta ki a ziccert: abban, hogy felébreszti a sátorban alvó férjét, mert mi ledőlnénk oda kicsit, és képzelje, a hölgy eleget tett a kérésünknek.

 

 

Mennyit aludtak összesen?

Négy nap alatt kétszer negyven percet és egyszer egy órát.

Nem valami sok.

Nem, és éjszaka, főleg visszafelé észnél kell lenni, sötét van, fáradt vagy, vigyázni kell. A verseny első és utolsó szakaszában is esett az eső, azért az nem a legjobb, fázni, átázni, vacogni. A hegyre felfutva azért a nyakadba ülnek a démonok, jönnek a hallucinációk, de mert kettesben voltunk, ezek is viccesek tudtak lenni.

Pista kérdezte, Misi, ne nézz bolondnak, de mit látsz a másik hegy oldalában? Mit, mit, egy hatalmas plazmatévét – ja, én is, nevetett Pista, akkor minden oké, az éjjeli fények, árnyékok megviccelik az embert.

Arra is emlékszem, amikor úgy láttuk, a felhők között egy hatalmas gyerekalak üldögél – mindketten azt láttuk, akkor az is volt.

Mit adott önnek ez a verseny?

Szerencsésnek érzem magam, hogy képes vagyok ilyen teljesítményre, tudtam, hogy a hosszú táv megy nekem. Talán ellentmondásos, mert nyilvánvalóan hatalmas fizikai és szellemi erőfeszítésre van szükség, mégis, teljes feltöltődést ad a verseny. Csak magadra figyelsz, mikor mit eszel, mennyit iszol, mikor állsz meg, mi fáj, figyelsz a kamionokra – minden probléma, stressz eltűnik, annyira beszűkülsz. Mintha a reset gombot nyomnám meg magamban, minden törlődik, és miközben borzasztóan elfáradok, feltöltődöm mentálisan és fizikailag is. Amint hazaértünk, frissnek éreztem magam, nem estem össze, inkább megújultam, mintha töltőre tettek volna. Lebegést érez az ember, hogy megcsinálta, hogy erre is képes – rengeteg energiát felemészt, hogy végigmenj az úton, ez nyilvánvaló, ezért kell nagyon felkészülni, de közben hatalmas erőt ad a verseny futás közben és utána is. Nekem ez volt a versenyünk varázsa.