Imádom az olimpiát. Amíg tartott, képes voltam az ébresztőórát hajnali 4.30-ra beállítani és végignézni a kajak-kenu döntőket, és a 23.30-kor kezdődő 10 kilométeres nyílt vízi úszóversenyekből sem csináltam problémát. A sportágak közül egyedül a szinkronúszással és a gyaloglással nem tudok mit kezdeni, előbbi a víz felett táncoló lábakkal számomra bizarr és értelmezhetetlen, utóbbi „bűne”, hogy megnéztem, mennyi idő alatt érnek be a legjobbak, és nem hittem a szememnek. A 20 kilométeres távon győztes olasz Massimo Stano ideje 1:21:05, a nőknél első, szintén itáliai Antonella Palmisano 1:29:12 alatt ért célba, és ha ezeket összevetem azzal, hogy négy éve 1:15:48 alatt futottam (!) le 11.5 kilométert a Kolonics György-emlékfutáson, kis túlzással az összes szabadidős sporttól elmegy a kedvem...
Persze nem vagyok versenysportoló, értelmetlen magamat hozzájuk hasonlítani, és ha a saját teljesítményemet nézem, elégedett lehetek a fejlődéssel.
Persze tisztában vagyok vele, hogy ez édeskevés egy félmaratoni teljesítéséhez. Az előttem álló három hétben nem lazsálhatok, minél előbb próbára akarom tenni magam 10 kilométeren (lehet, kétszer körbefutom a Margitszigetet), aztán a hetedik héten a 15-ös lépcsőfokkal is illene megpróbálkozni. Ha nem jön össze vállalható idővel, a félmaratonira sem látok sok esélyt, ha viszont igen...
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!