Babakocsi is lehagyott a futóversenyen

Ne legyek utolsó, és ne sétáljak bele. Ezekkel a célokkal vágtam neki vasárnap a Wizz Air Budapest Félmaraton 10 kilométeres távjának. Bár az elmúlt nyolc hetet eredetileg arra szántam, hogy nulláról felkészülök a félmaratonira, a verseny előtt be kellett látnom, hogy felelőtlenség lenne rajthoz állnom. Persze azt sem akartam, hogy a befektetett munka kárba vesszen, így kompromisszumot kötöttem magammal, és az eggyel kisebb távra váltottam.

A felkészülés utolsó hete amúgy biztatóan alakult, és bár csak egy kedd esti edzésre futotta az erőmből, azt „egyéni rekorddal” zártam: 6:08-6:22 közötti ezrekkel 37:33 alatt teljesítettem a szokásos hat kilométeres távomat a Rákos-patak mentén. A vasárnap délben ellőtt rajtba így bizakodóan álltam oda, nem érdekelt, hogy 10 kilométert egyben már több mint négy éve nem futottam, úgy voltam vele,

belövök egy 6:30-7:00 közötti tempót, és azt tartva végigkocogom.

A verseny rajtja kifejezetten tetszett. Tartottam tőle, hogy egy ekkora rendezvényen elkerülhetetlen a tömegnyomor, de mivel a legtöbben a félmaratoni futás miatt érkeztek, és az már véget ért, mire a 10 kilométert elengedték, kényelmesen lehetett készülődni. Az, hogy az induláskor felcsendült Johannes Brahms Magyar táncok című művének egy részlete, szerintem nagyon feldobta a hangulatot.

 

 

Az első métereken a szokottnál is óvatosabban kezdtem, komolyan megfordult a fejemben, hogy beállok a 7:00 perces iramfutók mögé, de viszonylag gyorsan elvetettem az ötletet, mert a tempót túlzottan csoszogósnak éreztem. Na, nem mintha a sajátom sokkal gyorsan lett volna, az órámat figyelve 6:30-6:40-as ezreket mentem, azt viszont stabilan. A harmadik kilométer frissítőpontjánál szinte észrevétlenül ott voltam, néhány korty vizet ittam, aztán irány tovább a rakpart mentén. Jobbról elhagytam egy futóbabakocsit toló anyukát, balról egy minyonos jelmezbe bújt hölgyet. Az útvonal a 4-5. kilométer között kanyarodott fel a rakpartról egy párhuzamos utcára, haladás közben még a vendéglők kínálatára is rápillantottam – az egyik helyen a gulyáslevest potom 2400 forintért árulták –, majd áthaladtam az öt kilométeres mérőponton, ahol, mint utólag kiderült, 33:26-ot mért az óra.

 

 

Mivel teljesítménytúráim során megszoktam, hogy bármekkora távot megyek, a holtpont mindig eljön, számítottam rá, hogy itt sem kerülhetem el. A hét kilométeres frissítés után éreztem, kissé megcsappan a lelkesedésem, a lábaimat nehezebben pakolgattam egymás után, kezdtem fáradni. A tempómat egyre nehezebben tartottam, és amikor a korábban lehagyott futóbabakocsis anyuka elkocogott mellettem, egyre inkább szuggeráltam a 8-as, a 9-es tábla, valamint a cél közeledtét. Az utolsó 2-300 méteren nagyon jól esett, hogy sokan a pálya mellett szurkoltak, és biztattak ismerőst, ismeretlent, de nem igazán hajráztam, mivel nem maradt erőm.

A mérőponton áthaladva úgy éreztem, teljesen kifutottam magam.

Hogy az 1:06:06-os idő mennyire jó? Köszönöm, nekem megfelel, teljesen elégedett vagyok vele. Nem lettem utolsó, nem sétáltam bele. Örülök annak is, hogy nem indultam a félmaratonin, mert a második tízes a nulláról nyolc hét felkészüléssel nagy szenvedés lett volna, itt viszont sikerült iramfutó nélkül végig egyenletes tempót futnom (az 5 kilométeres 33:26 szinte a fele a 10-es eredményemnek), amire büszke vagyok.

A sorozat első bejegyzését azzal kezdtem, hogy „nem szeretek futni”, és ehhez továbbra is tartom magam, viszont megértem azokat, akiknek örömet szerez. Az őszi szezonban valószínűleg még benevezek egy-két versenyre, és adok rá esélyt, hogy eljussak arra a pontra, amikor a nem szót elhagyhatom a kijelentésem elejéről.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!