Sajgó lábbal futott országos csúcsot

A sorozat első részében Szőnyi Ferenc mesélte el részletesen a 2018-as Hell Race utolsó 24 óráját, a folyatásban pedig Csécsei Zoltán számol be a 2021. április 10-i 24 órás országos ultrafutó-bajnokságon átélt nehézségeiről és öröméről.

A huszonnégy órás országos ultrafutó-bajnokság előtti héten Balatonfüred polgármestere – a járványhelyzetre hivatkozva – lefújta a versenyt. Szerencsére hamar új helyszínre leltek, Balatonalmádi fogadta be az eseményt. Bár így nem törölték az országos bajnokságot, teljesen váratlanul ért a döntés az új helyszínről. Mindenesetre az ob előtt pontosan egy héttel beneveztem a száztíz kilométeres terepfutóversenyre, az Ultrabalaton Trailre, amelyen második lettem. Tudom, erre sokan azt mondanák, óriási hiba egy egynapos verseny előtt ekkora kihívásnak kitennem magam, de szerencsére megmutattam, így is meg tudom dönteni az országos csúcsot.

Néhányszor előfordult velem, hogy nagyobb megméretések előtt engedtem a csábításnak, és olyan ételeket ettem, amelyeket nem kellett volna. Ezért most különösen szigorú voltam magamhoz, és hogy megfelelő mennyiségű szénhidrátot vigyek be szervezetembe, egy óriási adag, enyhén sózott rizst ettem. Köztudott, hogy a rizs könnyen emészthető étel, így másnap tiszta gyomorral, szénhidráttal feltöltve álltam rajthoz.

A megfelelő étkezés az egyik dolog, aminek a győzelmet és az új országos csúcsot köszönhetem, a másik pedig az időjárás, amely végig ideális volt, talán csak hajnalban esett kicsit az eső.

Nagyon jó formában álltam rajthoz. Az első négy órában meglehetősen alacsony volt a pulzusom, ezért meg is kérdeztem az edzőmet, gyorsítsak-e, bár a tempóm nagyon jó volt ehhez az alacsony pulzusszámhoz. A második négy órát nagyobb iramban kezdtem, és négy perc harmincöt másodperc, illetve négy perc negyven másodperc alatt tettem meg ezer métert. Ez a sebesség arra is elég lett volna, hogy a huszonnégy órás versennyel párhuzamos száz kilométeres országos bajnokságon közel dobogóra kerüljek.

A harmadik négy óra vége felé már besötétedett, aminek nem nagyon örültem, mert nem szeretek éjszaka futni. Mindenesetre továbbra is remek tempóban haladtam, hét óra ötvenöt percet mutatott a stopperóra, amikor elértem a száz kilométerhez. Azt számolgattuk, vajon mennyivel kell mennem, hogy elérjem az országos csúcsot. Ebben az időintervallumban lecseréltem a könnyű, enyhébb csillapítású cipőmet kicsivel lomhább, ugyanakkor nagyobb csillapításúra. A negyedik négy óra már jócskán éjszakába nyúlt, ekkor kezdtem el érezni a pálya adottságaiból fakadó nehézségeket, többek között a mintegy három-négy méteres szintkülönbségeket. Volt egy híd, amelyre fel és le kellett futnunk, illetve problémát okozott a macska- és térköves rész, továbbá néhány élesebb kanyar is.

Az utolsó előtti, ötödik négyórás intervallumban elérkezett a mélypont. A térkövön futás miatt fájni kezdett a lábam.

Ez a talaj sokkal többet árt a talpnak, mint az aszfalt, amely – bármennyire hülyén hangzik is – puhább felület. A térkő ráadásul nem volt megfelelően lerakva, ezért futás közben jobban kellett emelnem a lábamat, nehogy megbotoljak. Nem mellesleg tizenkét órán át kellett bámulnom a fejlámpa kör alakú fényét a sötétben, ami eléggé fárasztó. Mivel volt némi világítás a pályán, kis idő múlva le is vettem a fejemről a lámpát, ettől viszont megindult a melatonintermelődés bennem, ráadásul a rossz talajú pálya miatt féltem, hogy megsérülök.

Az utolsó négy órában óriási biztatást kaptam, ekkorra kiderült, hogy meg tudom dönteni az országos csúcsot. A vérkeringésem rendben volt, jól éreztem magam, a lábam azonban nagyon fájt, ami miatt néhány köröm lassúra, hatpercesre sikeredett. Szerencsére mindig tudtam honnan erőt meríteni, és nemcsak újra felgyorsultam, hanem srófoltam a fájdalomtűrő-képességemen is. Sokan már arra kezdtek sarkallni, célozzam meg a kétszáznyolcvan kilométert, én azonban hallani sem akartam róla.

Csupán az lebegett a szemem előtt, hogy megdöntsem a régi csúcsot. Végül csaknem másfél kilométerrel sikerült megfejelnem a rekordot: összesen kétszázhetvenhét kilométert és négyszásznyolcvannégy métert futottam. A célba érkezést követően sírni kezdtem, mert eszembe jutott, milyen sok edzés, munka és megpróbáltatás áll a siker mögött. A győzelem és az új csúcs örömére beiktattam egy „bűnös” napot, és megajándékoztam magam mindenféle jóval. Kizárólag „tiltólistán” lévő ételeket ettem: sült krumplit, somlóit, jégkrémet, csokit, csipszet, sőt még a Burger Kingbe is elmentem, és kólát is ittam.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!