48 hegycsúccsal osztotta meg a gyászát

Carrie Thompson 2020 első napján az Egyesült Államokban található Mount Pierce 1300 méter magas csúcsához közeledett, amikor a szél felerősödött, a látótávolság pedig szinte nullára csökkent. Már éppen a visszafordulást fontolgatta, amikor két nőt pillantott meg maga előtt, amint éppen összehúzzák a kabátjukat. Csatlakozott hozzájuk, és a társaságukban folytatta tovább az útját. A csúcson elővett egy zöld kalapot, készített egy fényképet, majd a levegőbe szórt egy kis hamut. Társai csak a visszaút végén kérdeztek rá, miért tette mindezt.

Carrie Thompson készséggel válaszolt, elmondta, hogy fia néhány hónapja öngyilkos lett, és az ő emlékére járja a hegyeket, a hamvait szórja szét.

„Huszonhárom éves volt, amikor elhunyt – idézi Carrie Thompsont a New York Times. – Mindig is nagyon szerette a természetet. Annak érdekében, hogy megbirkózzam a hiányával, New Hampshire állam negyvennyolc csúcsának meghódítását tűztem ki célul. A folyók, az erdők, a beláthatatlan tájak mind segítették a gyógyulás folyamatát. Minden lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy magam mögött hagyjam azokat a stigmákat, amelyekkel a társadalom az öngyilkosság miatt megbélyegzett.”

A gyászoló nő nem véletlenül választotta ezt a kihívást, 1957-ben egy csapat túrázó megmászta New Hampshire állam 48 legmagasabb, 1200 méter feletti hegyét, s ezzel hagyományt teremtettek. Példájukat évente több százan, összesen már több mint 16 ezren követték, a teljesítők a White Mountain Four Thousand Footer Club csoportba kérhetik felvételüket.

„Ben elvesztése után tudtuk, hogy valamit tennünk kell – folytatta Carrie Thompson. – Teltek a hónapok, és egyszer csak a férjemmel kitaláltuk, hogy elindulunk ezen a túrasorozaton. Miközben az első hegyre tartottunk, mély szomorúságot éreztünk a szívünkben, hogy a fiunk nem lehet velünk, de amikor a csúcson állva a kedvenc hegyeire tekintettünk, hirtelen eltűnt a keserűség, és végre szabadon lélegeztünk. Minden hétre időzítettünk egy csúcsot, lassan megtanultunk éjszaka is navigálni, sátorban aludni, sziklás terepen haladni, és útvonalat tervezni. A Moriah-hegy meghódítása igazi katartikus élményt adott, az volt az első csúcs, amelyet egyedül másztam meg. A hóval borított fák, a tiszta égbolt, a talpam alatt ropogó hó adta élmény örökre velem marad.

A semmihez sem hasonlítható csendben éreztem a fiam jelenlétét, tudtam, hogy büszke lenne rám.”

Carrie Thompson az út során számos olyan túrázóval találkozott, akik közeli hozzátartozót vesztettek el életük során, és a közös beszélgetések sokat segítettek, hogy feldolgozza az őt ért megrázkódtatást. A legutolsó csúcsot végül hat nappal fia halálának első évfordulója előtt érte el.

„Ahogyan a Carrigain-hegyen álltam, és néztem az előttem elterülő, örökkévalóságot megidéző panorámát, hirtelen rádöbbentem, hogy megtaláltam azt a helyet, amely méltó arra, hogy a fiam iránt érzett gyászt magamról levessem. Hiányzik Ben, minden nap gondolok rá. A világ tetején állva ugyanakkor azt éreztem, hogy képes vagyok elengedni. A hegyek elbírják a terhet helyettem, hiszen ahogyan a gyász az életemben, azok is örökké léteznek.”

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM.