Műlábbal futotta le a Remény maratoniját

„Meg akarom próbálni a lehetetlent, hogy megmutassam, meg lehet csinálni.”

Terry Fox mindössze 23 évig tartó rövidke életének meghatározó része a tőle származó idézet jegyében telt, s bár mondhatjuk, hogy nem sikerült véghez vinnie a lehetetlent, inkább érdemes azt nézni, hogy inspirációt adott mindenkinek, hogy nekivágjon a maga lehetetlenjének.

Sok róla szóló cikk egy korábban történt autóbalesettel összefüggésben említi a fájdalmakat, ám nem ez okozta a bajt, a probléma ettől függetlenül lépett fel. A kórházban megállapították, hogy a csontrák egy gyakori és veszélyes fajtája, oszteoszarkóma alakult ki nála. A tumor ellen nem volt más megoldás, négy nappal később térd felett amputálták a lábát. Ráadásul ez sem jelentett teljes megoldást, kemoterápia várt rá. Az orvosok 50-70 százaléknyi esélyt adtak a túlélésre.

Pozitív, életigenlő felfogását mutatja, hogy három héttel később már protézisben sétált, és a 16 hónapos kemoterápia alatt is elszántan viselte a megpróbáltatásokat. Egy életre nem felejtette el a kórházban átélt tapasztalatokat. Látta, hogy fiatal testeket emészt el a kór, hogy ifjú emberekkel közlik az orvosok, 15 százalék esélyük van az életben maradásra.

1977-ben már kerekesszékben tért vissza a kosárlabdapályára, akkor és az azt követő két évben is bajnok lett, aztán futni kezdett.

Elsőre egy esti időpontot választott, hogy senki se lássa. Ép és amputált lába is borzasztóan fájt, ám nem adta fel. Megszakítás nélkül, 101 napon keresztül mindig futott valamennyit. Egy nap maradt ki – karácsonykor, anyukája kérésre. Apropó, karácsony: valamivel előtte Fox éppen edzett, amikor két darabra esett a művégtag. A hóna alá csapta, hazastoppolt, összerakta, majd futott még öt mérföldet…

Megtapasztalta, hogy a futás kezdete után nagyjából húsz perccel enyhül vagy eltűnik a fájdalom, így csak ment és ment tovább, összesen csaknem 3200 mérföldet edzett a nagy terv megvalósítása érdekében: keletről nyugati irányba átfutni hazáját. Napi egy maratonival akarta legyőzni a 8000 km-es távot.

„Versengő alkat vagyok, és álmodozó. Szeretem a kihívásokat, nem adom fel. Amikor eldöntöttem, hogy megcsinálom, tudtam, nincs középút.”

A tervet még a kórházban, az amputáció napjaiban ötölte ki. Kosárlabdaedzője a műtét előtti este mutatott neki egy cikket Dick Traumról, aki amputáltként teljesítette a New York-i maratonit. Fox továbbment, és nem is elsősorban magának akart bizonyítani, hanem pénzt szeretett volna gyűjteni a rákkutatásra. Saját bőrén tapasztalta meg, hogy mennyire szűkösek a források, mint ahogyan azt is, hogy fontosak a kutatások. Az 50-70 százalékos túlélési esélye két évvel korábban csak 15 százalék lett volna.

Marathon of Hope, azaz a Remény maratonija nevet kapta a vállalkozás. Terry szavaival élve: „Ha már adtál egy dollárt, részese vagy Te is a Remény maratonjának!”

A nagy vállalkozás 1980. április 12-én indult az Atlanti-óceán partján fekvő St. John’s-ból. Fox az indulás előtt megmártotta a protézisét a vízben, úgy tervezte, a Csendes-óceán partján, Victoriában is így tesz. Továbbá megtöltött két üveget vízzel, hogy 8000 km-rel később a Csendes-óceánba öntse.

A Remény maratonija 143 napig és 5343 kilométerig tartott.

A fiatal férfit jeges eső és perzselő napsütés sem tántorította el, akkor sem állt le, amikor szinte mozdulni sem tudott az erős ellenszélben. Kezdetben egymillió dollárt szeretett volna összegyűjteni, később, az emberek lelkesedését és adakozását látva, a 10 milliós álomhatárt tartotta szem előtt – végül 23.4 millió dollár jött össze.

Torontóban már tízezer ember éltette, és ahogyan haladt előre, egyre többen várták az út mellett. Nem rejtegette művégtagját, ha az időjárás engedte, rövidnadrágban futott. Hozzáállásával hozzájárult, hogy az emberek másként tekintsenek a mozgásukban valami miatt akadályozott emberekre.

A brutális terhelés nyomot hagyott a férfin. Ciszták jelentek meg a csonkon, továbbá az ép láb bokája és sípcsontja is nagyon fájt.

Ez sem tántorította el, ám Thunder Baynél erős köhögési roham tört rá, a fájdalom a tüdejében és a légszomj megállásra késztette. Az emberek a folytatásra biztatták, kicsit még ment is, ám amikor nem látták, arra kérte segítőjét, legjobb iskolai barátját, Doug Alwardot, hogy vigye kórházba.

Másnap sajtótájékoztatón elgyötörten jelentette be, hogy a rák visszatért, a tüdejét támadta meg, ezért 143 nap és 5343 kilométer után fel kell hagynia a maratonijával. Szülei azonnal érte repültek, édesapja megtörten mondta, mennyire igazságtalan az egész.

„Nem érzem fairnek – így Terry Fox. – Ilyen a rák, nem én vagyok az egyetlen, akivel ez történik. Másokkal is megesik, nem ritka az ilyesmi. Csak még inkább igazolja, amit tettem, még több értelmet ad, több embert inspirálok vele. Ülhettem és elfelejthettem volna, amit a kórházban láttam, de nem tettem.”

Végül hosszú küzdelem után, alig egy hónappal a 23. születésnapja előtt, 1981. június 28-án hunyt el. Kanada gyászolt, a zászlókat félárbócra engedték. Később utcákat, tereket, még hegyet is elneveztek róla. Az év szeptemberében megrendezték az első Terry Fox-futást, Kanada-szerte csaknem 300 ezren vettek részt rajta, újabb 3.5 millió dollárt gyűjtve a nemes célra. Az esemény később nemzetközivé lett, Magyarországon 1992-ben rendezték meg az elsőt.

Története a filmvilágot is megihlette, 1983-ban készült el A remény maratonija: Terry Fox története. Foxot Eric Fryer alakította, még Robert Duvall is szerepelt benne. Terry Fox nevét egy alapítvány is viseli, amely különböző jótékonysági futóeseményeket és gyűjtéseket szervez.

Nyitókép: Boris Spremo / globalnews.ca

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!