Javában szervezzük az Ultrabalaton-csapatainkat, megpróbál(t)unk az utolsó utáni pillanatig kivárni, hátha történik valami változás. A Facebookon láttuk azt a bejegyzést, hogy a rajtcsomagok elkészültek, ez adta meg a kezdőlöketet az újratervezésre, szervezésre. Az idei UB mindenképp rendhagyó lesz, kezdve ott, hogy októberben teljesen más időjárásra és hőmérsékletre kell számítani, mint májusban, amikor már érezni a kora nyári meleget, és az éjszakákat akkor is megúsztuk megfázás nélkül, ha ronggyá áztunk. Ha kellett, átöltöztünk pikk-pakk a kisbuszban, vagy körénk tekert takaró alatt pihentünk, napközben pedig jó esetben hamar megszáradtunk. Most viszont muszáj lesz nemcsak éjszaka, de nappal is ruhát cserélni, ha valaki több szakaszt fut, hiszen ráfagy az izzadság. Ez a pasiknál még hagyján, viszont a csajoknál már nem olyan egyszerű, ha abból a vízmennyiségből indulok ki, amit egy-egy edzés után a sportmelltartómból kicsavarok…
Azt is figyelembe kell venni, hogy senki sincs a korábbi formájában, kevesebbet edzettünk, mint szoktunk, kinek itt, kinek ott fáj.
A nehezítő körülmények ellenére abban maradtunk, hogy mindenképp megcsináljuk, hiszen ez az év versenye! Természetesen nagyon bízunk benne, hogy jövőre visszakaphatjuk a jó kis májusi rajtot, és gatyarohasztó hőségben futkoshatunk a Balaton körül – sohasem gondoltam volna, hogy ezt hiányolom majd…
Nagyszerű teljesítmény, főleg úgy, hogy előtte az allergia megkeserítette a mindennapjait. Na, és ki volt az önkéntes az egyik frissítőponton…?
Elég sok versenyen indultam már, jó párszor ultratávon is, és mindig tudtam, hogy nem egyszerű az önkéntesek feladta – ezt most testközelből tapasztalhattam meg. Hajnali fél négytől rajtszámot osztottunk, aztán építettük a pontot, majd reggel héttől délután fél ötig vártuk a versenyzőket. Mivel hozzánk a hosszútávosok tartoztak, gyakran voltak hosszabb holt idők, de amikor bejött két táv mezőnyének egy része egyszerre, nagy lett a pörgés, amit nem is bántunk. A vége volt a legérdekesebb, a százasok a második körre elfáradtak fizikailag és fejben is – valaki könnyen, valaki nehezebben viselte ezt, és a hőség is extra nehezítést adott, így a jég és a hideg víz mellé a lelkesítés is elkélt, ami talán a legfontosabb a frissítőpontosok részéről. A verseny után rengetegen köszönték meg a segítséget. Sőt, minap a Bikás Parkban egy futólány, aki a száz kilométeres távon indult, személyesen is megköszönte, hogy lelkesítettük.
Gyakran a saját küzdelmünk, sikerünk vagy épp kudarcunk miatt elfelejtkezünk arról, hogy egy versenyen nemcsak a futók tesznek bele rengeteget a sikerbe, hanem az önkéntesek, a szervezők is.