Futóillemtan: köszönni és félrenézni

Nagyon lehet tisztelni azt az idősebb, hófehér szakállú urat, aki napsütésben és esőben, délelőtt vagy éppen szürkületkor becsületesen futott (dehogy futott: száguldott!) a szomszéd faluig, majd onnan vissza, letudva ezzel a napi 15 kilométerét, miközben autóval alig lehetett megelőzni. Könnyű összemosolyogni a középkorú hölggyel is, aki eddig inkább kutyát sétáltatott, de jó esztendeje már ő maga is derekasan szedi a lábát. Vagy ott a húszéves forma srác, aki bringán kezdte, de váltott, és előre odakiált mindig valami biztatót. Ők jelentik a kemény magot, amely vélhetően mindenkinek megvan hasonló futóismeretségként azon a néhány kilométeres kedvenc szakaszán.

Ha a járványnak volt pozitív hatása, az a futók számának gyors növekedése. Áprilisban-májusban mennyi új, még sosem látott kolléga tűnt fel nemcsak a városok kedvelt parkjaiban, hanem a kisebb településeken is! Persze nagyon sokan maradtak otthon, és a bezártság közepette még az addig nem túlzottan szeretett sport is nagy kedvenccé válhatott, mások pedig a nem látogatható konditermek, sportcsarnokok miatt kényszerültek újfajta mozgásformára.

Amikor a futó futóval találkozik, az valahol mindig ünnepi pillanat. Az ember még lógó nyelvvel is igyekszik kihúzni magát, próbálja megbecsülni a másik sebességét (na nehogy már ennyivel lassabb legyek nála!), stílusát (ha ő képes egyenes derékkal futni, az én orrom miért szántja a földet?), edzettségi állapotát (jó, most simán lehagyja Kipchogét, de tuti, nem bír többet öt kilométernél), és várja a nagy találkozást, amikor az utak keresztezik egymást.

Keresi a szemkontaktust, hogy lássa, mikor kell neki inteni, vagy ha még bírja szusszal, mikor lehet egy „hajrát” vagy „hellót” odaköszönni.

És bár még vár rá három, hat vagy éppen tíz kilométernyi futás, nem ritkán szenvedés, a másik oldalról érkező visszaintegetés vagy egyetlen szó elképesztően tud motiválni – abban a pillanatban közössé válik a szenvedély, mert miközben az utcán az emberek buszra várnak, boltba mennek, dugóban ülnek, itt vannak ők ketten, akik éppen azt teszik, azt tehetik, amit szeretnek.

Csakhogy amikor a másik merev tekintettel félrenéz, nem először, és nemcsak ő, hanem a sok-sok új másik is, akiket csak mostanában lát kedvenc aszfaltján, akkor a futó meghökken. Elgondolkodik, mert tíz vagy húsz perc futás után még csak nem lehet annyira büdös, hogy rá se merjenek nézni, de az egészségügyi szabályok sem nagyon indokolják, a vírus aligha terjed integetéssel. Kicsit csalódott, de folytatja útját, magában máris felmentve a szemből jövőt, mondván, biztos csak elgondolkodott az esti gyorséttermi menün, vagy a szemébe repült egy gólya, netán túlzottan koncentrál a fülhallgatóból üvöltő Lehár-operettre.

De közben rendületlenül bízik abban, hogy ha el is telik a június, a július, az egész nyár, majd az ősz is, és talán már csak egy furcsa emlék lesz a koronavírus, ezek az új futók, a csinos szőke kislánytól a hordómellű, rasztafrizurás srácon át a szomorú tekintetű családanyáig, nos, ők akkor is megmaradnak azon az aszfaltdarabon.

Persze akkor a kényszerű pótcselekvés helyett már hátha nagy szerelem lesz nekik is a futás, cipőt húznak hőségben és szélviharban, kilométerekben számolnak, pulzusórákat böngésznek, edzésterveket olvasgatnak – és nagy örömmel köszönnek mindazoknak, akiket a megállíthatatlanul hasító cipő, a büszkén viselt agyonizzadt póló és a csak azért is kihúzott derék miatt magukhoz oly hasonlónak tartanak.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!