A futók fotósa: önmegvalósítás és kihívás

Mi volt előbb, a futás vagy a fényképezés?

A futás. Talán kevesen tudják rólam, hogy egy futódinasztia messzire gurult almája vagyok. A nagymamám testvére Tábori László, az ötvenes évek világversenyeken is jeleskedő középtávfutója, illetve édesapám testvére Szász László, a nyolcvanas évek egyik sikeres középtávfutója. Főleg nagybátyám hatására gyakran homokoztam a miskolci MVSC távolugrógödrében, és testközelből érezhettem a repülő salak becsapódását egy-egy körüknél, amikor elviharzottak mellettem.

A hajdani olimpiai ötpróbán tizennégy éves koromban futottam az első félmaratonimat, majd néhány év kihagyással huszonévesen kezdtem rendszeresen, életformaszerűen futni.

Ez a rövid interjúrészlet Futóarcok című könyvünkből való: a nemrég megjelent kiadványban több mint harminc ismert magyar futót mutatunk be részletesen, természetesen Szász Norbertről is sokkal bővebben írunk. A 236 oldalas könyv megvásárolható a könyvesboltokban és a Spuri boltokban, megrendelhető a lapcentrum.hu oldalon.

Kétezertíz telén éppen sérüléssel bajlódtam, így azt terveztem, hogy kimegyek a vértesi terepmaratonira – ugyan nem fotózni, hanem videót készíteni. Ekkor jött ki a Canon 550d fényképezőgép. Megvettem a megjelenése napján, majd elkészült első „felejthető” művem. Fotózni még a digitális korszak előtt kezdtem, akkor egy Nikon F40-es vázat használtam, főleg turistaként. A futóversenyek fotózása csak ezt követte – őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan kezdtem el versenyekre járni fotózni. Talán hívtak.

Fel tud idézni olyan versenyt, amelyen sokkal szívesebben futott volna fotózás helyett?

Szerintem ilyen nem volt. Olyan inkább előfordult, hogy futottam, és egy adott pillanatban olyan fények voltak, hogy inkább azt gondoltam: bárcsak fotóznék! Ami a legjobban megmaradt bennem, az az egyik Tatabánya 30-as teljesítménytúra, amelyen futottam, miközben a ködös völgybe beszűrődő fénysugarak elképesztő hatással voltak rám.

A futóversenyek mellett számos sportmárkának is rendszeresen dolgozik. Milyen típusú sportfotókat szeret készíteni?

Számomra a legjobb iskola az évekkel ezelőtt nagy sikerrel zajló Nike Futóklub volt. Ugyanazon a helyszínen, nem ritkán háromszáz tagú futócsapatot fotóztam hétről hétre. Nagyon élveztem, és tényleg sok tapasztalatot gyűjtöttem a három év alatt. Ezt követően több sportmárka is megkeresett, illetve a hazai Runner’s Worldnek is rendszeresen fotózok. A kedvenceim nem is a futóversenyek, bár a spartathlonos anyag emlékezetes marad, hanem az, amikor egy-egy projektet kell jól megvalósítani. Nagyon tetszett például a Rakonczay Gáborral közös munka. A Dachstein-gleccseren olyan fotókat készítettünk tavaly szeptemberben, mintha az Antarktiszon lennénk.

Mi a legkedvesebb futóemléke?

Talán a kétezertizenegyes Ultra Trail du Mont Blanc rajtja. Éjszaka volt, szakadt az eső, olyan erős élményem szerintem sosem volt a futást tekintve. Egy-egy verseny előtt persze sokszor éreztem, hogy amit eltervezek, meg is valósíthatom, mert tudom, hogyan kell futnom – és amikor összejön a terv, az utólag remek igazolása az önismeretemnek.

Ami igazán jó érzéssel tölt el, hogy talán miattam is sok kezdett el sok ember futni, hiszen sokakat erre biztattam, vagy esetleg elkísértek olyan helyszínekre, ahol beleszerettek a futásba.

Az egyik UTMB-n nem sikerült a végéig eljutnom, inkább a könnyebb utat választottam, feladtam a versenyt – ezt a mai napig nehezen tudom feldolgozni. Azért azt ott beláttam, hogy az ultra, illetve az ezzel járó járulékos szenvedés nem az én utam.