Kié a dicsőség? Tragédia a Matterhornon

A húszéves angol Edward Whymper már 1860-ban beleszeretett a Matterhornba, az Alpok 4478 méter magas ékkövébe, amelynek akkor még senki sem állt a csúcsán. A fiatal művész egyébként egy londoni kiadó megbízásából érkezett az olasz oldalon a hegy lábához, hogy rajzokat készítsen a környező hegyekről.

Bár akkor még nem volt különösebb hegymászó-tapasztalata, fejébe vette, hogy ő lesz az első ember, aki felmászik az impozáns hegyre, így ismerkedett össze egy ottani hegyivezetővel, az olasz Jean-Antoine Carrellal, aki 1857 óta már többször is próbálkozott a Matterhorn megmászásával.

Összefogtak, és az elkövetkező években többször is együtt kísérelték meg a feljutást a délnyugati gerincen, erőfeszítéseiket azonban nem koronázta siker, ezért a csalódott Whymper úgy döntött, megpróbálkozik a svájci oldalról is, amit egészen addig megmászhatatlannak tartottak.

Szokatlan választásának azonban az lett a következménye, hogy a hazafias érzelmektől vezérelt Carrel 1865-ben szakított vele, ő ugyanis az olasz oldalról akarta megmászni a hegyet, és azt gondolta, azt egyébként sem egy angolnak kell megtennie. Új, természetesen olasz társakkal vágott neki újfent a hegynek, amit a júliusban megérkező Whymper egy fogadóstól tudott meg, és azzal a lendülettel rohant is át a svájci oldalra, Zermattba, hogy „ellencsapatot” toborozzon.

Nem sokat teketóriázott, egy nyolcfős csapat élén (társa volt Michel Croz chamonix-i hegyivezető, az angol Charles Hudson tiszteletes, Lord Francis Douglas, Douglas Robert Hadow és három helyi hegyivezető, apa és fiai, Peer, valamint Peter és Joseph Taugwalder) július 13-án hajnalban máris csúcstámadásba kezdett a Hörnli-gerinc irányából, amely ma is a hegy legnépszerűbb útjának számít.

Jól haladtak, este már 3380 méteren bivakoltak, ahonnan másnap hajnalban indultak tovább. Július 14-én 13.40-kor Edward Whymper felért a csúcsra, ezzel beírta magát a hegymászás történetébe, ő lett az első ember, aki feljutott a Matterhornra. Michel Croz ugyan tartotta vele a lépést, de Whymper mindenáron első akart lenni.

„Az emelkedő könnyebb lett, Croz és én pedig egy nyaktörő futammal rohanni kezdtünk felfelé, melynek holtverseny lett a vége – emlékezett vissza Whymper. – Egy óra negyven perckor a világ a lábaink előtt hevert, meghódítottuk a Matterhornt! Hurrá! Egy lépésnyomot sem láttunk.”

Mikor a lassabban haladó, barátból lett rivális Carrel kétszáz méterrel lejjebb meglátta őket a csúcson, csalódottan visszafordult csapatával.

A történet további része már nem volt ilyen dicsőséges, egyrészt a siker körülményei, másrészt az ereszkedés közben történt tragédia miatt. A csúcshódító csapat egy óra múlva kezdte meg az ereszkedést, Whymper ment utoljára.

Óvatosan másztak, egyszerre egy ember ereszkedett a kötélen, ennek ellenére egy órával később megtörtént a baleset, Hadow megcsúszott, magával sodorta Crozt, Hudsont és Douglast is, és így négyen a mélybe zuhantak. Taugwalder visszaemlékezése szerint Croz egy ideig még tartani tudta a rázuhanó Hadow-t, de hiába: „Ez lehetetlen!” – ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt a halálba zuhant volna.

Közülük Lord Francis Douglas holtteste soha nem került elő, halála miatt a dühös Viktória angol királynő egyenesen meg akarta tiltani alattvalóinak a hegymászást, mint tevékenységet – más kérdés, hogy szándéka éppen ellenkező hatást ért el...

A négy halálos áldozatot követelő tragédia eleve beárnyékolta a sikert, ráadásul a túlélők szerint Whymper nem is viselkedett túl sportszerűen, „elárulta társait”, ugyanis levágta magáról a biztosítókötelet, hogy előresiessen és biztosan ő lehessen az első a csúcson, amivel a többiek életét is kockára tette, nem csak a sajátját.

Később hivatalos vizsgálatot indítottak az ügyben, mert többen ezt tartották a későbbi tragédia egyik lehetséges okának is. Akkoriban az ügy nagy visszhangot kapott a világsajtóban, de végül mindenkit felmentettek a vádak alól. Peter Taugwaldert például egyenesen azzal gyanúsították meg, hogy elvágta a kötelet közte és Douglas között, hogy mentse a saját életét.

Mára a Matterhorn az Alpok egyik legnépszerűbb csúcsa lett, ahol már nem a mászás technikai része, hanem a tömegek jelentik a legnagyobb kockázatot, hiszen gyakran olyan sorok kígyóznak a Hörnligraton, mint a Mount Everest déli lejtőin, az ügyfeleiket cipelő vezetők pedig kérdés nélkül gázolnak át mindenkin.