Akik önzetlenül segítenek

Február közepén indítottuk új sorozatunkat, amelyben olyan emberekkel foglalkozunk, akik nélkül egyetlen szabadidős verseny sem zajlana le zökkenőmentesen, ám akik nincsenek reflektorfényben. Akiknek a befutóérem vagy a siker helyett egy-egy mosoly a fizetség és a főnyeremény. A kisebb szünet után most megmutatjuk, kikkel foglalkoztunk eddig, hogy aztán jövő hétfőtől újabb, túrákon, futó-, kerékpár- és fitneszversenyeken segítő embereken keresztül mutassuk meg, milyen is egy-egy ilyen esemény háttere.

Ádám Krisztina
A futóversenyeken öt-hat éve segítő, civilben a bankszektorban dolgozó Ádám Krisztina ma már el sem tudná képzelni az életét futás és önkénteskedés nélkül.
„Nagyon fontos, hogy végig száztíz százalékon legyek, hiszen lehet, hogy nekem a sokadik órám a versenyen, az indulónak viszont talán az év legfontosabb eseménye. Fontosnak érzem, hogy mindig mosolyogjak, figyeljek arra, miben tudok segíteni. A Spartan Race-en sárgába kell öltözni, és most már szoktak úgy köszönni, hogy »Szia, sárga szoknyás mosolygós lány!«. Nagyon jólesnek a visszajelzések, a jelek szerint sokat számít az embereknek, hogyan bánnak velük.”

Székely János

Székely János több mint húsz éve önkénteskedik, pusztán a segítség öröméért, cseppet sem zavarja, hogy sokaknak észrevehetetlen, amit tesz.
„Előfordult már, hogy gesztenyés pulykát ígértem annak, aki célba ér, mást mandarinos kacsával kecsegtettem. A többség veszi a lapot, érti a humort, örül is neki, mert segít továbblendülni a holtponton. A kilencven százaléknak bejön a stílus, és ha valaki nem is igényli a tréfát, goromba azért senki sem volt, legfeljebb egy fintorral jelezte, nincs rá szüksége. Szóval van, akinek citrom- vagy dobostortát mondtam, de akadt olyan is, akinek citromdíjat emlegettem. Persze nem lehet mindig ugyanazt elsütni, szóval annyifélét mondtam én már a húsz év alatt, hogy nehéz lenne végigvenni. Aztán van, akinek azzal jöttem, hogy ha nem siet a célba, a hasát szerető főrendező megeszi az ételt. Apám mondta, szegény az az ember, aki ígérni sem tud – hát én ígértem eleget a húsz év alatt.”

Harsányi Henrik
Az informatikus Harsányi Henrik a hétköznapi betonkockát, a monitort és a munkát feledteti a hétvégi túrázásokkal, sokféle feladata mellett néha seprűként dolgozik.
„A seprű gyakorlatilag egy vagy két emberből álló személyzet, amely végigmegy a túra útvonalán. Általában a mezőny után tíz-tizenöt perccel indul, és összegyűjti azokat a szalagozásokat, jelzéseket, amelyeket csak a túra idejére helyeztek ki. Gondoskodik róla, hogy ha bárkinek bármi baja van, biztonságos helyre jusson, és bár a túrázók az indulással minden felelősséget vállalnak önmagukért, becsületbeli ügy, hogy senkit se hagyjunk magára.”

Győri Péter és Cifka Borbála
„Mindketten csak egy helyen dolgoztunk” – jegyezte meg Győri Péter, mire neje, Cifka Borbála hozzátette: hűséges típusok. Valahogy így vannak a túrázással is: egyszer eljegyezték magukat a természetjárással, és azóta nem tudnak, nem is akarnak elszakadni tőle.
„Egyszer ki akartuk hagyni a Hegedűs Róbert-emléktúrát, mert Hanna unokánk keresztelőjét tartották, az pedig egyszeri alkalom az életben. A szervezők azonban annyira szerették volna, hogy menjünk, hogy direkt korai pontra tettek minket, míg mások azt is megszervezték, hogy levigyenek minket a helyszínről. Szinte az autóban öltöztünk át, de legalább mindkét helyen ott voltunk.”

Balázs Erzsébet
Balázs Erzsébet, azaz Berzsó hosszú évek óta segít a szervezésben, és néha olyan hálátlan feladat jut neki, hogy kizárja a nem megfelelően készülő versenyzőt, ám még az ilyen esetekből is inkább pozitív emlékei maradtak meg.
„A közösség olyan, hogy gondolkodás nélkül kölcsönadok ötezer forintot egy kínai srácnak, akit korábban soha életemben nem láttam, és valószínűleg nem is fogok, hiszem tudom, hogy úgyis visszakapom. Élmény volt látni, amikor az egyik srác egy kisbabával a karján sétált be a célba.”

Walter Ulrik
Az informatikus Walter Ulrik nemcsak önkénteskedni szokott, hanem maga is szervezett kisebb futásokat, futóversenyeket.
„Előfordult, hogy humoros ötlettel turbóztuk fel a futást. Valakinek eszébe jutott, mennyire vicces lenne, ha a férfiak nyakkendőben futnának, mire más hozzátette, hogy rendben, de akkor a lányok miniszoknyában jöjjenek. Ezt többször is összehoztuk. Egyszer a Deák térről indulva a Lánchídon és a Váron át a Váci utcáig futottunk, lehettünk talán kétszáz-kétszázötvenen. Útközben többen csatlakoztak hozzánk, utcai ruhában. Jöttek külföldiek, magyarok, és amikor visszaértünk a Deák térre, felkaptak és a levegőbe dobáltak. Úgy ünnepeltek, mint az edzőt a játékosai egy kupagyőzelem után.”

Feigl Nikolett
Mint oly sokan, Feigl Nikolett is az aktív mozgásból kapcsolódott bele a versenyek szervezésébe, és az sem szegte kedvét, ha egy kizárt, csalódott induló elcsent egy befutóérmet az asztalról.
„Kezdetben úgy mentem oda az eseményekre, hogy lelkesíteni fogom a résztvevőket, és mennyi energiát adok majd nekik, aztán hazafelé mindig rájöttem, ők töltöttek fel engem. Az idén csatlakoztam a Tegyél jót! Alapítványhoz, amelynek többek között Kemény Dénes is az alapító tagja. Nagyon sokat jelent, amikor a gyermekotthonban élő gyerekeknek igyekezzük átadni a sportolás szeretetét és megmutatni az erejét. Eszméletlen sok szeretetet kapok, mindig feltöltődik tőle a tank.”