„Te látod körülötted a pacsirták lila énekét?”
Mindig irigyeltem azokat a kollégákat, akik képesek voltak edzés, de leginkább verseny alatt figyelni a környezetükre. Mert hiába vettünk részt ugyanazon a futáson, kérdi, milyen volt a forduló az Árpád-hídnál, miközben én meg egy hidat sem vettem észre, ugyanis mindenféle eszközzel próbálom elterelni a figyelmemet a rettenetes szenvedésről, amelyért ráadásul fizettem is. S mivel túl sok ilyen eszköz nincs a kezemben, marad a zene, de stresszhelyzetben az is hatástalan. Igen, sohasem titkoltam, rendszeresen követem el azt a blaszfémiát, hogy zenét hallgatok. A zenehallgatás amúgy is egy gumicsont. Valahányszor szóba kerül, habzó szájjal gyűl a nép, miért hallgatnak egyesek zenét, mikor az igazi muzsika a pacsirta éneke, a szél suhogása, hátsó felünk rotyogása, saját gondolatainkba való elmerülés, ezektől a szentimentális közhelyektől nekem személy szerint már olykor vomitálnom kell, mert baromira nem érdekel a pacsirta, és a saját halálhörgésemet sem tudom a legnagyobb jóindulattal sem élvezni, hogy a sok hülye gondolatról már ne is beszéljek, melyek mindenek, csak épp nem meditatívak.
Nem ez a téma, de muszáj volt már leírnom ezt a sirámomat.
Most, hogy ez megtörtént, térjünk vissza arra, hogy futás alkalmával mit érzékel az egyszeri kocogó, személy szerint én a környezetemből.
Ezért történnie kell valami szokatlannak, hogy a szokásos rezignáltságomból kizökkentsen.
Az egyik ilyen tipikus dolog az építkezés. Mert olyan nincs, hogy valamelyik útvonalamon ne túrnák éppen a járdát vagy húznának fel egy lakóparkot, így amellett, hogy ide-oda terelődik a járhatósági lehetőség, csodásan megfigyelhető az építkezések közötti kontraszt, mert az ötszáz méteres út rekonstrukciója eltart három hónapig, hogy aztán két hét után megint feltúrják.
Vagy itt van a magasépítészet: ha egyszer beindul, akkor az egyik nap ott van három hernyótalpas meg két homokozólapát, egy hét múlva pedig már négy böhöm könnyűszerkezetes lakóépület csontváza – valahol lenyűgöző ez a progresszió, meg kell hagyni.
Na, de vissza a betonra: a mindenféle építkezések kellemetlen következménye az útlezárás, így az amúgy baromi unalmas rakpart is érdekesebbé válik, amikor be kell kapcsolni a bio GPS-t, s alternatív útvonalat találni, miután eltaknyoltunk egy kordonban.
Szóval, szép öcséim, vannak látványosságok, csak olykor kicsit módosítani kell a bejáratott útvonalakon, és máris csodás panoráma tárulhat elénk egy szobor vagy épp egy újabb lakópark formájában, amely újdonságával ismét esztétikai gyönyörben részesíthet bennünket.