Azt már írtam, hogy nem szoktam terepen futni. Szeretnék, de mindenre kiterjedő generalizált szorongásom nem engedi ezt az úri huncutságot. Az emelkedőn még úgy kellemesen elanyázgatok, de a lejtőn különféle halálnemek peregnek le a szemeim előtt, és amikor az egyik Dupla Élményen épp pókmászásban, rettegve ereszkedtem le Sombokornál – miközben mindenki úgy suhant el mellettem, mintha ingyen sört osztogatnának –, odaszólt nekem egy ismerős, hogy nyugalom, látott ő már ennél rosszabbat is. Ja, nem... Akkor felvetődött bennem az a bonyolult filozófiai kérdés: mi a bánatos rossebet keresek én itt?
Leszögezem, a szintes, dombos futásokat szeretem, feltéve, hogy patentul le van aszfaltozva; és lehet mondani olyan romantikus dolgokat, minthogy madárcsicsergés, meg a természet szépsége, de amikor csak a saját halálhörgésemet hallom, meg a bűzlő izzadságomat szagolom, és lesben figyelem, nehogy a nyakamba ugorjon valami madárpók, akkor... Na, nem!
Íme, a pozitívumai: kilépve a házból egyből neki lehet veselkedni a futásnak, nem kell tömegközlekedni, hogy terepet érjen a talpam.
Más hirtelen nem jut eszembe...
Jó, mondjuk ott van, hogy a már bejáratott útvonalakat ismerve ki lehet számítani, hol lehet egyhuzamban öt-tíz percet intervallozni. Például ott van a festői Kőbánya, a lovi melletti szakasz enyhe trágyaszaggal megfűszerezve ad valami bukolikus bájat az egésznek.
Persze számos hátulütője is van a városi futásnak. A szmogot nem említem, hisz köztudott, a füst tartósít, és pár őrült száguldózót leszámítva nincs is bajom a verdákkal, legfeljebb nem az úttest közepén haladok, jó esetben.
Viszont van egy vitathatatlanul zavaró tényező, amely mellett nem mehetünk el szó nélkül: emberek, emberek és emberek mindenhol.
Vettem is e célból néhány hónapja egy turistariasztó sípot. Múltkor kipróbáltam egy csoport döcögő néninél. Nem működik. Mi a megoldás? Fogalmam sincs… Tűrni vagy leköltözöm tanyára.
Igen, télen, annak idején a boldog békeidőkben szintén nyugis hely volt, de már jó ideje egész évben akadályfutást vagyok kénytelen véghezvinni a „sörnyitónál”, és már egy nyamvadt szelfit sem tudok készíteni anélkül, hogy ne lógna bele legalább három ázsiai, egészen sajátos jelleget adva ezzel a kompozíciónak.
Ott van például a piros lámpa.
Végre meg lehet állni, lemegy kicsit a pulzus, és mehet a félperces „héderezés” a zöldig.
És itt álljunk is meg egy kicsit – mert a legtöbben megállunk, de sokan vitustáncot vagy mit lejtenek továbbra is. Magyarul nem állnak le, hanem ott kocognak egy helyben, és engem nem hagy nyugodni a kérdés: miéééért???!!!
Emlékszem olyan húsz évvel ezelőtt egy balcsis nyaralásomra, amikor egy tetováló faszi mondta, hogy bocs, de csak tizennyolc év felett varr embert. Bánatomban kimentem egyet lötyögni, s a piros lámpánál én is ugyanezt a tünetet produkáltam, de meg nem tudom mondani, miért.
Eme intermezzót félretéve térjünk vissza a város nyújtotta kényelmi szolgáltatásokhoz, nevezetesen a boltokhoz és kocsmához. Nem követendő példa, de kellemes hidegben elvagyok én két és fél-három órát is folyadék nélkül, de negyven Celsius-fokban fél óra után elég diszkomfortosan érzem magam dehidratáltan. Mivel rettentően el vagyok kényelmesedve, a szopózsák szóba sem jöhet, kulacsot majd viszek, ha a Burning Man-fesztiválon kell eljutnom a legközelebbi oázisig. Addig marad, hogy hurcolom a stexet magammal, hogy tudjak hol teát (nem Tátra) venni, így a bolttól boltig történő edzés, amely, mondjuk, nettó két óra, kijöhet bruttó háromra, ha belevesszük a büfézést, fotózást, a hirtelen előtörő öt-tíz perces egzisztenciális krízis okozta sokkot.
Most így végigolvasva talán mégis fognom kellene valakit, aki megtanít terepen futni – illetve egy makkosmáriai kocsma nyitásához társtulajdonost keresek.