Lőrincz Olivérnek a természet a temploma

Hogyan került kapcsolatba a terepfutással?

Az egész a mountain bike-tól indult, nekem az az alapsportom – válaszolta Lőrincz Olivér futóedző, a Plendurance szakmai vezetője, az egyik legismertebb magyar futóedző, akinek a tanítványai eddig hat Spartathlon-győzelmet jegyeznek. – A szüleim révén elég sokat túráztam, síeltem, és bár országúti kerékpárral kezdtem, akkoriban még a mountain bike mint sport nem létezett. Később, amikor már Magyarországon is elérhetővé vált, átnyergeltem arra a szakágra. Hegyikerékpárban magyarként én vettem részt először 24 órás versenyen, voltak nemzetközi eredményeim, válogatott versenyzőket irányítottam edzőként, azonban aztán jött egy kiégés: ugyanazok az emberek, ugyanaz a közeg, hasonló versenyek, kicsit ráuntam. Viszont a természet szeretete stabil maradt, tetszett a szabadság, és ilyen szempontból Magyarország nagyon jó hely. Amíg az Alpokban gyakorta egy út megy fel és egy le a hegyről, addig itthon az erdőink keresztül-kasul tele vannak turistautakkal. Találkozhatunk az állat- és növényvilággal, ráadásul nincsenek meg a városban előforduló veszélyhelyzetek.

Az itthoni erdőkben nincs mitől félni, míg a városban nagyságrendekkel több baleset vagy életveszélyes helyzet adódhat. Harminc éve járom az erdőt, és semmi negatív tapasztalatom sincs ilyen téren.

Természetesen nem azt mondom, hogy nem történhet baleset, viszont jóval kisebb az esélye a veszélyes helyzeteknek, mint a városon belül. Rossz beidegződés ez a félelem. Az ismeretlen, sötét erdő megrögzült a gyerekkori meséinkből.

És akkor jött a terepfutás?

Hirtelen ötletként elindultam a Piros 85-ön tizenöt évvel ezelőtt, pedig előtte annyit futottam csak, hogy a téli kerékpáros alapozó időszakban hetente egyszer-kétszer kijártunk futni. A versenyen az első ötben végeztem, és egyrészt nagyon új volt, másrészt nagyon ismerősnek tűnt az érzés. Ugyanúgy a terepen voltam, hasonlóan elfáradtam, de más ingerek értek. Amíg a kerékpáron lefelé lehet egy kicsit pihenni, a futásban maximum annyi van, hogy lejjebb megy a pulzus, de az izmokat ekkor is komoly terhelés éri. Ráadásul a Piros 85 előtt néhány hónappal született a kislányom, és folyamatosan időhiánnyal küzdöttem. Egy komoly kerékpáros legalább tizenöt-húsz órát edz hetente, amire nem volt időm, futásból viszont feleannyi idő alatt meg tudtam oldani a megfelelő edzést.

Így aztán két legyet ütöttem egy csapásra, új élmények értek és kevesebb időt kellett fordítanom arra, hogy edzésben maradjak.

Egyetlen maratonin indultam. Nem szeretem az aszfalt keménységét, minden lépés ugyanolyan, nekem az ingerszegény, monoton, ráadásul a városban tömeg van, rossz levegő, zaj, míg én éppen onnan akarok kikerülni a nyugalomba. Persze nincs azzal gond, ha valaki számára az aszfaltos futás jelenti az örömöt, az is szuper, én azonban terepen szeretek futni, minden nehézségével együtt – legyen az meredek emelkedő vagy csúszós, sáros talaj.

Innentől kezdve már nem is akart visszatérni a hegyikerékpárhoz?

Nem, mert hamar megszerettem a futást. Ráadásul ne felejtsük el, a mountain bike technika sportág, szerelni kell a bringát, szállítani, lemosni, olajozni, sok a macera, főleg ha a futással hasonlítjuk össze: cipő, gatya, póló és már lehet is menni. Semmiből nem áll bepakolni, akkor sem, ha elutazol valahová. Sok sporttársat ismerek, aki ugyanígy váltott.

Melyek a kedvenc futóhelyei Magyarországon?

A vadregényessége miatt a Mátrát és a Bükköt is nagyon szeretem, sok olyan rész van, ahol nem vagy csak kicsit látszik az emberi beavatkozás. A természetben találkozunk az állatokkal, részesei lehetünk az élő egésznek, és alapvetően ez lenne számunkra a normális közeg, az anyatermészet. Amíg néhány száz éve az emberek az életük kilencven százalékát töltötték szabadban, addig most már öt-tíz százalékot sem. Nem feltétlenül érzékelhető és kimutatható ennek a hatása az életünkre, azonban nagyon fontos lenne, hogy az emberek picit mindennap a természetben legyenek.

Legalább egy parkba kimenjenek a fák közé. Sokat jelentene a lelküknek és testüknek egyaránt, ha a bolygó életének egy pillanatra részeseivé válnának.

Nem fogalmaznék így, de azt tudom, hogy nekem napi szinten szükségem van erre. Azzal kezdem a napot, hogy a természetben vagyok, gondolkozom, feltöltődöm, így leszek nyugodt és harcra kész. Ha ez nincs meg, akkor hiányzik, nem kerek a napom. Számomra a természet olyan, mint egy templom. Aki mindennap imádkozik, annak az jelenti a lelki töltődést, nekem pedig az erdő. A lelkemet és a testemet is karban tartom itt. Én inkább egyedül szeretek futni, hogy a gondolataimmal és a természettel foglalkozhassak, de sokan – lévén társas lények vagyunk – inkább a társas futást preferálják. Ez biztonságosabb, barátkozósabb, de nekem ez pont a magammal foglalkozás és az elmélyülés lehetőségét öli meg.

A Mátrát és Bükköt már említette, de ön is Budapesten él. A környéken merre szokott futni?

A napi edzéseket a János-hegyen és környékén tartom, ebből a szempontból szerencsések a budapestiek, mert ha nem is hét közben, de a Pilis is könnyen elérhető, ráadásul el sem lehet tévedni. Ha nem vagyunk sérültek, akkor nincs gond, nem lehet olyan helyzetbe kerülni, hogy maximum egy-két óra alatt ne jussunk ki egy főútra, ne jussunk el egy faluba.

Cipő, mobiltelefon, térerő és megfelelő ruházat, ennyi kell, és jöhet a futás. A megfelelő felszerelést azért is említem, mert láttam már kirándulókat tűsarkúban tipegni a Rám-szakadéknál...

Ez nem szerencse, tudatosan alakítottam az életem. Szokták azt is mondani, hogy milyen szerencsés vagyok, mert ügyesek és eredményesek a tanítványaim. Ez azonban sokkal összetettebb, sokkal inkább tudatos munka, mint szerencse, hogy miként jutok el A-ból B-be, vagy egy tanítvány milyen vezényelt munka révén lesz bajnok.

De az mindenképp pozitív, hogy a munkája egyben a hobbija is.

Testnevelő tanár vagyok, édesapám is az volt, szóval mélyebb a kötődésem a sporthoz. A főiskola után vált igazán fontossá ez az egész, akkor kezdtem el az élsporttal, az edzéselmélettel foglalkozni és komolyabb tudást gyűjteni. Aztán elkezdtem a hegyikerékpárosokkal foglalkozni, majd a futókkal. Szerencsémre a kettő edzéselméleti szempontból rokon sport, így könnyebben tudtam a futásban kamatoztatni a megszerzett tudást, illetve azt a gyakorlatba átültetni.

Mire a legbüszkébb?

Magyarként én vettem részt a legtöbbször, tizenkétszer az Ultra Trail Mont Blanc-on. Éppen idén szakad meg a sorozat, mert egy másik versenyre megyek, egy többnapos viadalra, ahol egy héten keresztül mindennap négy-öt órát futok majd a német és az olasz Alpokban egy páros tagjaként, a Transalp nevű versenyen.

Nem hiányzik majd a Mont Blanc?

Hozzám nőtt már a verseny, könnyű is egy ilyen remek bulira rákattanni, még akkor is, ha többször kaptam pofont, mert nem úgy sikerült, ahogy terveztem. A másik oldal viszont, hogy nem szeretnék belekerülni egy olyan örvénybe, hogy csak azért megyek oda, hogy minden évben kipipálhassam ezt a versenyt és átmenjek részvételszámgyűjtésbe. Amikor már nem ad akkora élményt, érdemes váltani – bár nehéz megtenni, ez a mostani is nehéz döntés volt. Az könnyítette a helyzetemet, hogy sorsolással lehet csak bekerülni, és sokszoros a túljelentkezés.

Éppen akkoriban jött a Transalp lehetősége, amire felcsillant a szemem, hisz már többször teljesítettem hasonló, többnapos futásokat. Ezek is nagyon vonzanak, a Transalp a kategóriájában pedig az egyik leghíresebb.

Hétköznaponként délelőtt futok, olyankor a Budapest környéki erdőkben alig találkozom másokkal, hétvégén már többen vannak, de nincs tele az erdő, elférünk bőven. Megtöbbszöröződött a terepfutók száma, azonban nagyságrendileg még mindig többen, úgy tízszer annyian vannak azok, akik aszfalton, például a Margitszigeten futnak. Ami teljesen normális, egy pestinek legalább fél óra eljutni csak az erdőig, hétköznap ezért sokan aszfalton futnak és hétvégén tudják inkább felkeresni a természetet.