Babcsán Gábor: Utópia a budai kőfejtőben

Babcsán Gábor a hetvenes években, tizenhat évesen kezdett el sziklát mászni Péterváry Gábor mentorálásával, és a húszas éveire olyan magas szintre jutott el, hogy egyre jobban vonzották a szólómászások kötél nélkül. Egyre magasabbra és magasabbra tolta a saját határait, és – mintegy öt évvel lemaradva a nemzetközi trendtől – a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes elején Magyarországon is kezdtek megjelenni az extrém nehéz, tízes szintű sziklautak. Ezek között is az egyik legnehezebb volt az „Utópia” nevű út a Kecske-hegyen.

„Ez volt az az első út itthon, ami megkapta a tízes fokozatot, igaz, mára lefokozták 9+ nehézségűre – mondta a Csupasportnak az idén 58 éves Babcsán Gábor. – Az utat én másztam meg először felső biztosítással 1989-ben, de még abban az évben megmászta ugyanígy Cser Zoltán is, nem sokkal később pedig sikerült neki alsó biztosítással is. Ezután, 1992-ben kezdtem el gondolkodni azon, hogy megmászom szólóban is, kötél nélkül.”

Az Utópia egy tizennégy méter hosszú sziklaút a Budai-hegység egyik kőfejtőjében lévő népszerű Kecske-hegyen, benne egy háromméteres áthajlással. Az út tele van apró fogásokkal, a teteje is nehéz, de a kulcshely középen található, a mászónak ott kell figyelnie a legjobban. Az akkor 32 éves, mászóképességei csúcsán lévő Babcsán Gábor egy hónapot trenírozta magát a kísérletre, elsősorban mentálisan, bevallása szerint sohasem készült ennyit semmilyen útra. Egy pár kilós súlyövvel többször is megmászta az Utópiát felső biztosítással, utána érezte úgy, hogy ideje megpróbálni szólóban is.

„Eredetileg egy másik, szintén tízes nehézségű utat akartam mászni a szomszédos Kétágú-hegyen , de nem vittem magammal mászócipőt – emlékezett vissza Babcsán. – A családdal ezért visszafordultunk, amikor hirtelen úgy döntöttem, hogy ha már így alakult, megpróbálok az Utópián feljutni kötél nélkül. Az akkori feleségem készített is egy fotót a mászásról, csak hogy dokumentálva legyen, lévén rajtunk kívül senki sem volt a kőfejtőben. A precíz, begyakorolt mozdulatok és a nagyfokú koncentráció miatt pedig könnyebbnek éreztem, mint előtte.”

„Le kell kapcsolni az agyadban a félelmet, amit egyébként le is lehet, és csak a mozdulatokra szabad koncentrálni. Ez a magasság még a határon van, ha innen leesik, komoly sérülést szenved az ember, de túl lehet élni. Az egész mászás mintegy fél perc lehetett, nagy élmény volt, de azt is éreztem, hogy feljebb már nem tudom tolni ezt a skálát” – tette hozzá Babcsán, akinek szólómászásaiból készült az alábbi videó:

Akkor ennek a mászásnak nagy volt a visszhangja, és egy-két évvel később az utat az akkor 22 éves Urbanics Áron is megmászta szólóban, kettőjükön kívül erre még nem vállalkozott senki. A szólómászások egyébként is ritkák. Babcsán szerint a mai generáció ugyan nagyon magas szinten mászik, de mivel a technikai nehézségekre fókuszáló sportmászás került előtérbe, megszokta az ezzel járó biztonságot, és kevesekben van még meg az a fajta régi, kockázatot vállaló hozzáállás, mint annak idején bennük.

Egyébként később többször is megmászta felső biztosítással az Utópiát, amiből azóta letört egy kis perem, ezért valószínűleg újra tízes nehézségű, amit jelez az is, hogy ma már felső biztosítással is alig lehet megmászni.

Tudni akarja, képes-e még rá

Babcsán Gábor négy évvel ezelőtt az osztrák Rax-Alpokban mászott szólóban egymás után több alpesi utat, amelyek összesen három-négyszáz méter hosszúak lehettek, zömmel hatos, hetes nehézségűek. Volt viszont köztük egy különösen nehéz, a száz méter hosszú, hetes nehézségű „Happy Birthday Kurt” elnevezésű út.

„Ezt fel is vették filmre, a legnehezebb szakasz kicsit zűrös volt, mert csak egyszer másztam előtte kötéllel – mondta Babcsán. – Az ilyen szólómászásokra már csak ritkán vállalkozom, de néha szükségem van arra, hogy tudjam, képes vagyok-e még rá. A filmes jelenléte azért segítség volt, leszedte rólam a terhelést, főleg lelkileg, mert számít a tudat, hogy van ott veled valaki és figyel. A legnyomasztóbb egyébként az, ha az ember teljesen egyedül van egy ilyen nehéz mászásnál. Egy másik ember jelenléte valahogy elvonja a figyelmed arról, hogy a kelleténél jobban érezd a kockázatot.”