Múlt héten újabb halálos tátrai lavinabaleset rázta meg a magyar hegymászó-társadalmat, amely jobban mellbe vágott, mint általában, mivel személyesen is megérintett. És sajnos nem először.
Akár csak másfél évtizede, most is úgy gondolom, a hegymászás az egyik legszebb sporttevékenység. A viszonyom vele mégis kettős, mert miközben soha sehol nem éreztem magam annyira szabadnak, és nem éreztem olyan kicsinek a hétköznapi gondjaimat, mint a hegyekben, soha semmi sem okozott annyi szomorúságot, mint a hegymászás.
Egy ismerősömmel együtt kétezerhatban vágtunk bele a sziklamászó alapfokú tanfolyam elvégzésébe az Excelsior SE-nél, és szerencsésnek éreztem magam, hogy Tomi és Zsolti, egy összeszokott mászóparti lett az oktatónk. Már csak azért is, mert a velük való találkozás alapvetően változtatta és határozta meg az elkövetkező öt-hat évemet.
Kialakult ugyanis körülöttük egy lelkes és vidám kis csapat, amely sokat mászott együtt a vezetésükkel, engem pedig elindítottak egy úton. Mondjuk gyorsan kiderült, hogy ügyetlen ugyan nem vagyok, de azon az úton bizony lassabban haladok náluk, mert közülük messze nekem volt a legkevesebb tehetségem a sziklamászáshoz.
Cserébe viszont kitartó voltam, ami elégnek is bizonyult, mert több mint egy éven át tartottam velük mindenhová. Nem tudom, talán azért, mert ők is szerették az én társaságomat, vagy talán azért, mert a csapatból csak nekem volt autóm... Na jó, talán mindkettő, de az utóbbit is simán megbocsátottam volna nekik, annyira szerettem velük lenni.
De míg ők ketten sosem változtak, nekem évek múlva már lelkiismeret-furdalásom volt, hogy letértem erről az útról, bár mindig fogadkoztam, hogy visszatérek. Most viszont ott tartunk, hogy sem Tominak, sem Zsoltinak nem bizonyíthatom már be soha, hogy én is itt vagyok, nem tűntem el.
Tomi és Zsolti
Emlékszem arra a 2009. augusztusi telefonhívásra, ami akkori munkahelyemen ért utol. A hírre, hogy Tomi sziklamászás közben lezuhant és szörnyethalt Ausztriában, emlékszem a csöndre, mivel nem bírtam megszólalni, és az ürességre, amit éreztem. Eszembe jutott az elméleti oktatónk figyelmeztetése, amit nekünk, zöldfülűeknek mondott az első órán: jól nézzünk körül a hegymászóklubban, mert tíz év múlva ezek közül a nevető emberek közül nem mindenki lesz köztünk.
Erős mondat volt, szinte sokkoló, de már akkor meg kellett volna értenem, hogy ez olyan része a hegymászásnak, amit el kell fogadni, ami hozzátartozik, és ami semmit sem vesz el a szépségéből. De nemhogy akkor, még a mindig mindenre figyelő, a világ legalaposabb emberének megismert Tomi halála után sem igazán értettem meg ennek lényegét.
Aztán jött 2013, már ötödik éve voltam a „Magyarok a világ nyolcezresein” sajtófőnöke, amikor tragédia történt a Kancsendzöngán, én pedig megijedtem, abbahagytam a hegymászást, homokba dugtam a fejem, és döntésemet ráfogtam a sok munkára.
Most viszont, amikor múlt héten egy lavinabalesetben másik egykori oktatóm, Zsolti is életét vesztette a Magas-Tátrában, az újabb tragédia nemcsak megdöbbentett, hanem azzal a lendülettel vissza is rángatott az apátiából: másfél évtized után végre megértettem, amit az első hegymászóórámon hallottam.
Ha valaki ezt nem tudja feldolgozni, akkor ne is próbálja megérteni a hegymászókat. Meghalni egyik hegymászó sem akar, de mindegyik pontosan tudja, mi történhet vele a hegyekben. A hegymászás azonban túl sokat ad ahhoz, hogy az ember csak úgy abbahagyja. A hegymászás tényleg olyan, mint a szerelem.
A halált elfogadni sosem könnyű, főleg a hozzánk közel állókét, de egészen biztos vagyok, hogy Tomi és Zsolti kiröhögne, ha hallaná, azért nem megyek többé a hegyekbe, mert félek. Főleg Zsolti, mert nála őszintébben és jóízűbben senki sem tudott nevetni. Akik ismerték, tudják, és én ezt a képet őrzöm róla örökre. Hogyan is tudnám elfelejteni?
Tomi és Zsolti már újra együtt másznak, valószínűleg az első kötélhosszt Tomi nyomja elöl, Zsolti pedig lentről adagolja a kötelet és úgy üvölt felfelé: „Toljad neki, Tomi!” És nevet.
