A brit katona, a 36 éves Maurice Wilson nemhogy nem tartozott a szigetország hegymászóelitjéhez a két világháború között, de még a hegymászók társadalmához sem nagyon. A harmincas évek elején azonban, miközben éppen Németországban, a Fekete-erdő közepén kúrálta magát, egyszer csak kitalálta, hogy egyedül felmegy a Mount Everestre, ami addig még társsal sem sikerült a legjobbaknak sem. Úgy tervezte, elrepül valahogy Indiába, onnan Tibetbe, és valahol az Everest lejtőin kényszerleszállást hajt végre, ahonnan gyalog meg sem áll a csúcsig. A terv több mint merész volt,
inkább őrült, ugyanis mindkét része (repülés a fél világon át egy egyszemélyes géppel, majd hegymászás az ismeretlenbe) lehetetlennek tűnt akkoriban.
„Ezt a feladatot én kaptam” – mondogatta Wilson.
Előbb vett egy a hároméves repülőt, majd két hónap alatt megtanulta a gépvezetés alapjait, jogosítványt szerzett, de még oktatói is azt mondták, nem fogja elérni Indiát. Ez azonban csak tovább ösztönözte, és megfogadta, vagy eléri célját vagy meghal. Még ennél is csapnivalóbb volt, ahogyan meg akart tanulni hegyet mászni, ami kimerült annyiban, hogy öt hétig bóklászott Anglia szelíd hegyein, amelyek az Everesthez képest még dombok sem voltak. Ráadásul nem vesződött a technikai eszközök használatának elsajátításával, így fogalma sem volt a jégcsákány és a hágóvas használatáról, csak pár képet nézegetett az Everestről, mégis úgy érezte, készen áll. Ez a naivitás részben a korabeli expedíciós beszámolók könnyed, olvasmányos stílusából is fakadt, amelyek alapján úgy tűnhetett Wilson számára, hogy ezt ő is meg tudja csinálni.
1933 májusában aztán elindult, de már az is hihetetlen volt, hogy Wilson két hét viszontagságos repülés után, miközben állandóan hadakoznia kellett a hatóságokkal, akik tisztában voltak terve őrültségével, elérte az indiai Dardzsilinget, majd egy ott töltött tél után, 1934 áprilisában továbbment Nepálba, a Rongbuk-gleccser tövéhez, a Mount Everest mai északi alaptáborának környékére.
Itt ő is megtapasztalta, milyen nehéz feladatra vállalkozott, de hogy elméjében nem változott semmi, azt jól mutatja, hogy amikor egy régi, elhagyatott expedíciós táborban talált egy pár hágóvasat, ami óriási segítséget nyújtott volna neki a jeges hóban, egyszerűen eldobta. Az időjárás egyre rosszabb lett, és elégtelen felszerelésében amúgy is egyre lassabban haladt, majd visszatért a Rongbuk-kolostorba kifordult bokával, miközben hóvakságot is kapott.
Tizennyolc nap pihenő után azonban újra nekivágott, újabb ékes bizonyítékát adva tapasztalatlanságának, naplófeljegyzései szerint ugyanis azt gondolta, a korábbi évek brit expedícióinak még fent lehetnek a jégbe vágott lépcsői és kifeszített kötelei, majd azok segítségével halad, és őszinte csalódottságát fejezte ki, amikor nem találta meg őket.
Utolsó, május 31-i naplóbejegyzése így szól: „Újra egy gyönyörű nap!”
Tanulsága pedig az, hogy ha egyedül akarunk erőnkön felüli kalandba vágni, nem árt, ha alaposan felkészülünk, mert mindenre a hit ereje sem elég.