Eljött ez a pillanat is: az Atacama-futás előtti naplóm utolsó fejezetét írom, s talán ez lesz a legrövidebb bejegyzés is, hiszen pillanatokkal vagyok csak az utazás előtt, a hét végén már Chilében leszek, szeptember harmincadikán pedig – elkészülni, vigyázz, RAJT!
Tizenegy héten keresztül vezettem ezt a naplót, és többször is leírtam, mennyire várom ezt a különleges kihívást. Miközben a bőröndömet pakolom össze, arra gondolok, életem egyik legcsodálatosabb kalandjára készülök fel. Gyurival indulunk útnak, s bár ő ezúttal nem kísérhet a versenyen, egy hetet így is együtt leszünk a rajt előtti napokban. Először a fővárosban, Santiagóban, majd pedig San Pedro de Atacamában, s a terveink szerint egy-két érdekesebb, sőt egyenesen gyönyörű helyen, köztük a verseny útvonalán is kirándulunk.
Arra gondoltunk, hogy ellátogatunk a tengerszint felett 4500 méteren lévő El Tatio gejzírekhez, majd pedig megnézzük az Atacama-crossing egyik leglátványosabb helyszínét is, a sósivatagot, amelyben gyönyörű lagúnák vannak, s ott, a szemkápráztatóan kék vízben, ha szerencsénk van, flamingókat is láthatunk– csupa, csupa varázslat vár tehát rám.
A verseny szervezőitől pedig szinte „elájulok”, annyira segítőkészek! Egyetlen e-mailt sem hagynak válasz nélkül, számomra az is elképesztő, hogy bár a verseny főszervezője hongkongi, nincs olyan napszak, időeltolódás, amely gátat állítana elé, egy órán belül minden kérdésemre feleletet ad.
Itthon pedig…
Minden a helyére került.
A kanizsai futóklubos barátokkal – Nagy Mónikával, Bekk Csabával és Léhart Zoltánnal – az elmúlt hét végén nagyszerű közös futásaink voltak, ami pedig mindig boldogság, hogy Marcipánnal, Mangóval, a vizsláimmal is edzettem, úgyhogy feltöltődtem szeretettel, energiával.
S ha már Bekk Csaba nevét említettem: nos, ő a legnagyszerűbb kutyaszitter, Marcipánék felkészülhetnek a maximális kényeztetésre!
Én pedig próbálom a lábamat kényeztetni. Egyrészt eldöntöttem, hogy a nagyobb méretű futócipőt választom a sivatagi futáshoz, sőt a Salomon Sense Ride-ra felkerült a tépőzár, amely a kamáslit tartja majd. Igaz, hogy végül az ötödik cipész vállalta el ezt a különleges munkát, viszont ő valami hihetetlen ügyszeretettel és hozzáértéssel varrta és ragasztotta ezt fel, úgyhogy ez is nagy boldogság nekem. A Raidlight hátizsákomon is elkészültek azok az apróbb módosítások, amelyekhez viszont a varrónő ügyessége, tudása kellett.
Összeállítom azt az úti csomagot is, amely a sivatagi etapokon elkísér a hét nap során.
Amiről eddig nem írtam, de érdekes részlete a versenynek: olyan ételadagokat kell összeállítanom, hogy naponta mindig meglegyen a kétezer kalóriát jelentő energiamennyiség, ugyanis azt, hogy mennyit eszünk, szigorúan ellenőrzik útközben. Miután nem vagyok egy nagy evő, ezért ez a „programpont” igencsak fontos.
A programról jut eszembe!
A verseny honlapján lehet majd követni a futásunkat, de idehaza Gyuri is minden fontos részletet megoszt majd a versenyzői Facebook-oldalamon és a honlapomon is. A rajt előtt még lesznek laza futásaim, egy helyszínt már kiszemeltem magamnak Santiagóban, ahol egy hatalmas parkban edzhetek.
Nos, akkor talán itt érhet véget a naplóm, hiszen minden készen áll.
Szurkoljanak nekem, s amikor szeptember harmincadikán nekivágok az Atacamának, akkor gondoljanak arra, én hatalmas, varázslatos kalandként élem meg ezt a versenyt.
Érzem, tudom, hogy gyönyörű lesz.
Örök életre szóló élmény – hiszen már a flamingók is várnak rám!
Figyeljük és szurkoljunk a 68-asnak!
Szeptember 30-án rajtol el a 4 Deserts sorozathoz tartozó Atacama-crossing elnevezésű verseny mezőnye, s a világ egyik legszárazabb sivatagában kell majd a futóknak egyedül, segítség nélkül teljesíteniük a 250 kilométert. A verseny során naponta általában egy-egy maratoni táv vár a futókra (36.5 és 44 kilométer lesz egy-egy szakaszpont között), azonban az utolsó előtti etapon majdnem dupla annyit (76.4 kilométert) kell teljesíteni, míg a cél előtt 9.6 kilométer vár rájuk; igaz, ekkor – ha vállalják – már azok a hozzátartozók is csatlakozhatnak a csapathoz, akik Chilében szurkolnak, hogy megtapasztalják, milyen volt a felállított táborokban pihenni s a rendkívüli körülmények között futni. A teljesítés során a versenyzők napi tíz liter vizet kapnak a szervezőktől, minden mást maguk cipelnek a speciális futózsákjaikban. A pihenésre, feltöltődésre a szakaszpontokon nyolcszemélyes sátrak állnak majd a rendelkezésükre, azonban a körülmények igencsak spártaiak lesznek. Orvoscsapat kíséri a mezőnyt, és – ahogy azt Lubics Szilvia is írta a naplófejezetek során – a szakemberek odafigyelnek, hogy a versenyzők napi folyadék- és energiabevitele megfelelő legyen. A körülmények ugyanis valóban extrémek, nem véletlen, hogy a NASA is az Atacamát szemelte ki arra, hogy tesztelje a Mars-küldetések során használt eszközeit, az amúgy változatos s gyönyörű chilei terep egyes részein ráadásul évtizedekig nem hull eső sem. Lubics Szilvia a 68-as rajtszámot kapta, és azok, akik szeretnék követni az izgalmasnak, kalandosnak ígérkező kihívását, pontosabban szeretnék tudni, hogy hol tart az Atacama-crossing során, a verseny honlapján – https://www.4deserts.com/atacamacrossing/ – ezt megtehetik, illetve a kiváló ultrafutó a sportolói Facebook-oldalán is megoszt tartalmakat, mint ahogyan a csupasport.hu oldalunkon is beszámolunk a részletekről.
Lubics Szilvi naplójának fejezetei:
1. rész
2. rész
3. rész
4. rész
5. rész
6. rész
7. rész
8. rész
9. rész
10. rész
Kéktúra: tizenöt nap futás, tízrészes dokumentumfilm
