NE PÁNIKOLJ, SPORTOLJ! Létezik a pokolnál lejjebb

Amikor a pánikbetegségtől és a férjem betegségétől sújtva elkezdtem sportolni, még halvány elképzelésem sem volt, milyen nehéz út vár rám és milyen mélypontok kísérik majd az utamat. Így azt sem sejthettem, mekkora mentális erőt ad majd, hogy a sok nehézséget legyőztem.

Az ember fiatalon elképzeli az életét, vizionál egy szerethető hivatást, egy szenvedélyes házasságot, szép otthont és gyönyörű gyerekeket. A valóság azonban csak a legritkább esetekben felel meg az elképzeléseknek, amelyeket kamaszként dédelgettünk.

Harmincéves voltam, amikor a férjem betegsége miatt összeomlott az életünk, ekkor már hetedik éve gyötört a pánikbetegség. Úgy terveztük, hogy három évig otthon maradok az akkor egyesztendős kislányunkkal, de a férjemet érintő gondok miatt azonnal vissza kellett mennem dolgozni.

Sok próbálkozás előzte meg azt a sorsdöntő edzést, amely végül ott marasztalt az edzőteremben. Nem volt jó, de túléltem, nem jött rám roham – és ennél többre nem is vágyhattam.

Nagyon apró lépésekkel haladtam előre. Először öt percet töltöttem a futópadon. Aztán egy picivel többet. A kezdetekkor egészen kis súlyokkal dolgoztam. Vigyáztam, hogy ne szaladjon fel a pulzusom. Folyton a szívverésemet figyeltem.

Még szerencse, hogy nem volt pénzem pulzusmérő órára, biztos, hogy soha nem kezdek el mozogni, ha látom is, amit tudok, sejtek. Mert egész biztos, hogy a kezdeti időkben nagyon megszaladt a pulzusom. Akinek 110 a nyugalmi pulzusa, annak terhelésre felmegy 150-160 körüli értékre. És egy pánikbeteg számára ennél szörnyűbb érzés nincs.

Miközben a lelkem egyik része rettegett, az agyam tudta, hogy semmi bajom. Tudtam, hogy menni kell előre. Hogy rendszeresen modelleznem kell a rohamközeli állapotot. Hogy erősíteni kell a szívemet és a keringési rendszeremet. Tudtam, hogy ha századszor is kapkodom a levegőt, ha századszor is úgy érzem, hogy kiugrik a szívem a helyéről, akkor elfogadhatom a helyzetet, mint egy természetes állapotot – és már nem fogok annyira félni tőle.

A tervem bejött.

De közben az életem továbbra is egy hajszálon függött. A férjem nem volt jól. Egy rettegés volt az életem. Mikor kerülünk megint bajba? Mikor kell megint elveszítenem a jobb életbe vetett hitemet?

Minden munkát elvállaltam, hogy kisegítsem a családot a bajból.

De az élet, úgy tűnt, ezt nem díjazza: a férjem letöltendő börtönbüntetést kapott a betegségéből adódó problémák miatt. Újra egy világ omlott össze bennem.

Talpra kellett állnom, sokadszorra. A szüleim és anyósom aggódva figyelték a rezdüléseimet, a lányom még pici volt, nem értett semmit, a barátaim – egy kivételtől eltekintve – magamra hagytak.

Megfeszítve küzdöttem, hogy ne nyeljen el a kétségbeesés, a reménytelenség és a pánik.

A sportba kapaszkodtam.

A nagy baj akkor jött, amikor annyira sokat dolgoztam, hogy hanyagolnom kellett a mozgást.

Három munkahelyen kellett helytállnom egyszerre, az egyiken annyira kizsigereltek, hogy megint sokasodtak a rohamok. Amit addig felépítettem, összeomlott.

A családom talpon maradásáért odadobtam az egészségemet.

Életem két legrettenetesebb rohama csak ezután jött. Éjjel érkeztek, alvás közben… Olyan magas volt a pulzusom, hogy nem lehetett megszámolni, a végtagjaim és a szám lezsibbadt, vert a víz, hányinger gyötört. A másodiknál Istennel egyezkedtem: ha túlélem, felmondok.

Másnap megtettem.

De a pokol ezzel elszabadult. Pár hétre rá egy ötnapos roham következett, egyetlen perc alvás nélkül.

Ha a kórházi kezelés 1996-ban fordulópontot jelentett az életemben, 2010-ben ez az eset duplán nevezhető mérföldkőnek. Ez volt az a pillanat, amikor azt mondtam: nincs az az isten, nincs az az ember, nincs az a munka, nincs az a krízis, nincs az az érzelem, nincs az az erő, ami engem eltántoríthat attól az életviteltől, ami nekem a létezést jelenti: a sporttól.

De a történetnek, persze, itt még nem volt vége...