Ötven esztendeje, hogy tehetség híján kikoptam az úszásból, Vili bácsi szelíden, de ellentmondást nem tűrően kiparancsolt a medencéből. Nem lázadoztam, az úszás mérhető sport, csak azért keseredtem el, mert nem vetkőzhettem, öltözhettem, lyukfocizhattam (sportuszodai találmány), ökörködhettem a többiekkel. Igen, a társaság hiányzott.
Ezért aztán kiebrudalás ide vagy oda, megjelentem reggelente a Szigeten, ám hiába az amatőr szorgalom, a közönségnek szánt pályákon akkora volt a zsúfoltság, hogy esélyem sem volt az úszásra. Szenvedtem néhány hétig, majd eldöntöttem, csatlakozom ahhoz a néhány őrülthöz, akik letudnak egy-egy szigetkört mielőtt elkezdődik a hivatalos napjuk.
Tizenhat esztendős voltam, azóta vallhatom magam futónak.
Megkaptam persze, a „Ki kerget?” típusú olcsó szellemeskedés köré épülő beszólásokat, de semmi válasz, büszke voltam magamra, azt hittem, az úttörők közé tartozom.
Az Egyesült Államokban akkoriban már tíz-tizenkétmillió felnőtt futott rendszeresen. Long Beach tizennégy parkjában harmincnégy különböző méretű és nehézségi fokú erdei pályát létesítettek, Svájc ösvényein nagy ismeretterjesztő táblák hívták fel a figyelmet a helyes légzés és célszerű lábmunka fontosságára.
Az íráshoz fűzött orvosi véleményt is érdemes idézni, félek, ma is van aktualitása: „Miben maradtunk el? Biológiai kultúrában. Az alapoknál van a hiba. Egyéni és közösségi népegészségügyi érdek, hogy a modern társadalom az egészséges, fejlett testkultúrájú, rendszeres testedzést végzők társadalma legyen. A mi társadalmunk pedig egyelőre inkább a szurkolók társadalma.”
Miközben a hétköznapok nem voltak éppen futóbarátok. A szigeti Sportuszodában például a vezetőség kitalálta, hogy nem lehet kimenni futni az uszodából, mert a lelkes ifjak és idősek behordják a sarat a sétányokról. Külön engedélyhez kötötték a jövés-menést, ez volt a rend, szerencsére csak néhány hétig. Történt ugyanis, hogy két egyetemistát megállított a kapuőr, s a rendelkezésre hivatkozva kérte tőlük a kifutási engedélyt. A két fiatalember szelíden félretolta az öreget, kimászott(!) a kapun, miközben felvilágosította a szigorú őrt: ők nem a híres Queen Elizabeth tengerjáró, az uszoda nem kikötő, így felesleges az adminisztráció.
Ezzel együtt a futókampány beindult, egymást követték a kocogófesztiválnak nevezett ünnepségek – megnyitóval, zárszóval, beszédekkel. Az első ilyen eseményt a Magyar Rádió szervezte a Normafánál, máig felejthetetlen élmény. Versenyt hirdettek, külön kategóriában futottak a gyerekek, a felnőttek, a nők, a férfiak – korosztályonként. A díjak mint díjak, tehát ingyen megszerezhető tárgyak, értékesek voltak. Labdák, mezek, trikók, kempingcikkek, tollaslabda-felszerelés és így tovább. A nagy „tét” tette-e vagy a lelkesedés, ki tudja, de a rajt után ádáz verseny kezdődött. Mindenki könyökölt, ütött, járt a karja, mint a motolla, rengetegen csaltak, le-levágtak egy-egy kanyart a kijelölt pályából, árkon-bokron keresztül csörtettek a cél, közelebbről az ajándékok felé. A káosz leírhatatlan.
Jellemző volt egy MAFC-futó esete is: „Eltérítettek – bosszankodott az eseményről lelkesen (két tudósító!) beszámoló Népsport hasábjain. – Valaki elvitte a jelzéseket. No mindegy – rázta meg a fejét, amelyről izzadságcseppek hullanak. – Jó lazítás volt.”
Ahány fórum, annyi lelkesítő cikk – a tömegsport nevében. Amely akkoriban még gyerekcipőben járt, statisztikai átlagban sem tömeg, sem sport.
Ez volt a hőskor, hősei között Istenben megboldogult kollégánkkal, Peterdi Pállal és a tájfutás örökös klasszisával, Monspart Saroltával. Ők voltak olyan „neves” személyiségek, amilyeneket hiányolt a pártlap, volt is tekintélyük az amatőr futók előtt. Saci (nem áll rá a kezem a hivatalos Saroltára) első nem skandináv világbajnokaként a tájfutásnak, az első nőként, aki három órán belül futotta a maratoni távot, amíg indultam különféle versenyeken, rendre ott állt a célnál, s valamennyi futóhoz volt egy-két biztató szava. Peterdi szerkesztő urat pedig túlélte, túléli az örökzöld szlogen: „A láb mindig kéznél van.”
Oldalakon át tudnék mesélni a kezdetekről, de a lényeg: ma már az amatőrök is profik (hozzátéve, hogy nálam nem „hétköznapi”, aki fut). Kezdve azzal, hogy annak idején csak fel kellett iratkozni a versenyek rajtjánál, ma viszont nevezési díjat rónak le a vállalkozók, s folytatva ott, hogy hatalmas üzlet lett napjainkra az egykori „kocogómozgalom”. Az idézőjel nem véletlen, mert aki csak „kocog”, kiiratkozik a felhajtásból. Ha másért nem, hát azért, mert szintidők rostálják meg a jelentkezőket. Ha valakinek csupán az a célja, hogy lefussa például a maratoni távot, „mindössze” az a vágya, hogy teljesítse a 42 195 métert, nem elegendő, hogy felkészül rá.
Ha nem képes rá, hogy 5 óra 30 perc alatt célba érjen, le kell mondania róla. Mert ott a tömeget záró busz, és seperc alatt felparancsolják rá (megalázó kaland).
Hatalmas üzlet lett az egykori kocogómozgalom. Úgy kezdődött, hogy egyrészt a láb tényleg kéznél van, másrészt az edzéshez elegendő egy-egy tornacipő, trikó, gatya; mára beégett az emberekbe, hogy nem mindegy, milyen cipő, milyen trikó, milyen gatya, a „milyen” kérdőszóhoz pedig márkákat társítanak – és persze ilyen meg olyan kütyüket.
Hogy stílszerű legyek, elszaladt (azaz bocsánat: elfutott) a világ mellettem, de sebaj. A futás szintidő és más úri huncutságok híján is éppen olyan jólesik, mint a kezdet kezdetén (endorfinok), azaz, ahogy mondogatom, én már nem futok, leginkább haladok.
Tudják, mint a karaván.
A kutyák pedig már nem ugatnak.