Kiegyezés saját magunkkal

„Sokan csak olvasgatják a beszámolókat, tippeket, tanácsokat, aztán amikor elhatározzák magukat, azonnal egy jelentősebb túrán indulnak el, és csodálkoznak, hogy nem bírják úgy, ahogy azt elképzelték – sorolta tapasztalatait Horváth Katalin, a Teljesítménytúrázók Társaságának titkára. – Nagyon fontos a fokozatosság elve. Bármikor kezdjünk is túrázni, érdemes rövidebb távokkal, tíz-tizenöt kilométerekkel kezdeni. S mihelyst ezek probléma nélkül mennek, növelni lehet a távolságot.

Minél több időt tölt az ember a terepen, annál több tapasztalatot szerez a szervezete működéséről, és megtudja, hogy mikor mire van szüksége.

Érzi majd, mikor vághat neki egy ötven vagy száz kilométeres távnak is.”
Magyarországon az aktív, teljesítménytúrákra gyakorta járó közösség nagyjából tízezer főt számlál. Az egy évben több száz kilométer feletti távot rendszeresen teljesítő mag hatvan-hetven lelkes túrázóból áll. Az, hogy a túrák valójában hány embert mozgatnak meg, függ a helyszíntől, az évszaktól, az időjárástól és természetesen a túra hosszától is. Sok esetben a szervezők figyelnek arra, hogy a hosszabb táv mellett kisebb túraútvonalat is kijelöljenek. Ezzel kedveznek a kisgyerekes családoknak, az idősebbeknek, a kezdőknek, továbbá azoknak, akik csupán egy lazább sétára vágynak.
„Senki sem úgy született, hogy egyből a Mount Everestre futott fel – célzott Horváth Katalin arra, hogy a hosszabb távok sikeres teljesítéséhez alapos felkészültség kell: a túrázást egészen kis korban el lehet kezdeni, de nem ritka az sem, hogy valaki nyugdíj után gondol egyet, s nekivág a természet felfedezésének. – Nagyon becsülöm azokat, akik hatvan-hetvenéves korban kezdenek el túrázni. Az emberek nyugdíj után sokszor nem tudnak magukkal mit kezdeni, vagy az egész heti családi nyüzsgés, a gyerekfelügyelet után szükségét érzik egy kis nyugalomnak. Jólesik kimozdulni, új embereket megismerni, akik később túratárssá válhatnak.

A legtöbben öt-tíz kilométeres túrákkal kezdik. Előfordul, hogy négykézláb érnek be a célba, de folyamatosan fejlődnek, nem adják fel, mernek kérdezni.

Van, aki megmarad a könnyebb túráknál, de akad, aki rendszeresen teljesít húsz-harminc kilométeres túrákat a Mátrában. Az idősebb korosztály másik része, akik már régebben is aktív természetjárók voltak, kifejezetten jól bírják a megméretést. Az emelkedőn néha úgy elmennek melletted, hogy csak nézel. A legidősebb túrázó, akit ismerek, s rendszeresen indul teljesítménytúrákon, egy nyolcvannégy éves bácsi.”
Az idősebb korosztály mellett természetesen számolni kell a fiatalokkal is. Főiskolákon, valamint egyetemeken a kötelező testnevelésóra keretében választható a túrázás. Egy félév alatt általában száz kilométert kell teljesíteni. Ebben a korban ez ötszöri, húsz kilométeres túrával még annak is könnyen teljesíthető, aki nem él sportos életet, míg a gyakorlottabbak két ötvenes táv után hátradőlhetnek. Problémát mindössze a helyszínekre történő ki-, illetve a hazajutás okozhat, a vonatok és buszok menetrendje ugyanis nem mindig segíti a korai rajtot, valamint a késői beérkezést sem.
A megoldás a saját autó lehet – bár, mire a legtöbben odajutnak, már jó eséllyel családot alapítottak, és a hátsó ülésen ott csücsül a néhány hónapos vagy éves utód.
„Nem ritka, hogy a túrázó szülők egyikének a hátán nem hátizsák lóg, hanem egy gyerek kapaszkodik. Mindez leginkább hozzáállás kérdése. Aki szeretné a gyermekével megismertetni a természetet, könnyen megtalálhatja a módját ahelyett, hogy otthon a négy fal között üljön vele.

Egy három-négy éves gyermekkel az öt kilométeres táv már nem teljesíthetetlen, sőt érdemes nekivágni az úgynevezett családi sétáknak, amelyeken nincs szintidő szabva a célba érkezéshez.

Minden térség más látnivalót kínál, így unatkozni nem lehet, de a szervezők több helyen kötik össze a gyerekek túráját játékos feladatokkal. Ezzel megtörik az egyhangú menetelést, és arra ösztönzik a kicsiket, hogy végigmenjenek.”
Bárhogyan és bárkivel is indulunk útnak, mindig tartsuk észben, hogy a teljesítménytúrázás nem versenysport. A cél egy adott táv meghatározott időn belüli teljesítése, és mindenki, aki ezt sikeresen végrehajtja, ugyanolyan díjazásban részesül, mint a társai – ez lehet névre szóló oklevél, plusz kitűző vagy jelvény. Egyéntől függ, hogy hol a határ. Vannak, akik ötven vagy száz kilométer alatt nem is hajlandóak felkelni az ágyból. Magyarországon a Kazinczy Ferenc emlékére rendezett 200 kilométeres gyalogos és terepfutó távok, az Iszkiri 100, Vadrózsa 160, Mátrabérc, Téli Mátra, Szondi 100 számítanak a legjelentősebb kihívásoknak, külföldön ugyanakkor számos, még ennél is hosszabb, illetve több napos versenyszinten kiírt túrát találhatnak az érdeklődők.
Adva van a kérdés, hogy egy évben mennyit lehet sikeresen teljesíteni.
„Ez teljesen egyéntől függ. Megfelelően felkészített szervezetnek bőven elegendő néhány nap a regenerálódásra. Ezért ha az egyik hétvégén megcsináltunk egy száz kilométeres túrát, a következő hétvégén is nyugodtan lehet hasonlót vállalni. Akadnak, akik láncban teljesítenek ultratávokat, és vannak, akiknek évente vagy ritkábban támad kedvük egyen-kettőn végigmenni, és inkább a közepes vagy hosszabb távokat látogatják. Nagyon sok múlik a tervezésen: milyen ruhát és élelmet viszek magammal, mikor és mit eszem.”

 

Kutyatempó: nekünk harminc, neki kilencven

Könnyen feldobhatjuk a túrát, ha kutyával együtt megyünk. Ami nekünk harminc kilométer, az a kutyának a sok rohangálás miatt a két-háromszorosa is lehet, ráadásul neki az emelkedő sem okoz különösebb problémát, és ha meglát egy gyorsabb tempóban közlekedő túrázót, gond nélkül csatlakozik hozzá. Csakis arra figyeljünk, hogy legyen nálunk egy tál, amelyből folyamatosan itathatjuk, illetve gondoskodjunk megfelelő élelemről, belekalkulálva, hogy négylábúnk az ellenőrzőpontoknál úgyis kunyerál magának egy-két falatot. Kisebb testű kutyával a nagyobb túrák nehezebbek lehetnek, a legtöbb normál- vagy nagytestű kutya azonban az autóban hazafelé kipiheni magát, és otthon már úgy szaladgál, mintha mi sem történt volna.

 

(Megjelent a Teljesítménytúrázás magazinban 2017-ben.)