Az Atléticóval nem ápol rossz viszonyt a Real – ellentétben más, hasonló hagyománnyal bíró városi rivalizálással –, esetükben az ok végtelenül egyszerű, duplán fájó lenne egy egészen közeli együttestől kikapni. Madridban lépten-nyomon ennek kellemetlen emlékébe botlanának. Ezzel természetesen így van a másik fél is, de a nyomás az Atléticón lényegesen kisebb, mint a tizedik BEK/BL-trófeájára vágyó Realon. Utóbbi 2002-ben volt legutóbb döntős – akkor nyert is 2–1-re a Bayer Leverkusen ellen –, azóta viszont csak álom volt a kerek szám elérése, miközben ráadásként a Barcelona behúzott hármat.
A Chelsea mellett az szólt, hogy így szembetalálhatták volna magukat volt mesterükkel, José Mourinhóval, aki nem a legjobb barátságban vált el a madridi futballistáktól. (Pérez Florentino klubelnökkel ellenben megőrizte a korrekt viszonyát.) Előbb az együttes spanyol kulcsembereivel – Iker Casillas, Sergio Ramos – különbözött össze, majd végül azok is ellene fordultak – portugál honfitársai, Pepe, Cristiano Ronaldo –, akik azért sokáig kiálltak mellette. Mourinho edzői pályafutását azt megelőzően nem az ilyen hűvössé váló viszony jellemezte, hiszen a játékosaiért és aktuális klubjáért bármikor, bárhol tűzbe menő szakember rendre frontot nyitott az ellenfelekkel, játékvezetőkkel, ha a helyzet úgy kívánta. De akkor is, ha nem. Ezzel szemben a Real Madridnál legszebb öröm a káröröm jelszóval szívesen fogadták volna a BL-döntőben vesztes Mourinho gratulációját. Ha a tréner idejébe belefért volna... Erre azonban így már nem lesz lehetőségük.