Sírfelirat – Csinta Samu publicisztikája

TIZENÉVESEN olimpiai bajnokságot nyerni manapság nem akkora durranás – olimpiát nyerni persze mindig az, a megállapítás az életkorra vonatkozik. Vannak sportágak, amelyekben a húszas éveibe lépő versenyző máris készülhetett nyugállományba, például a hetvenes-nyolcvanas évek női tornájában, úszásában, ugyebár. Az atlétika azonban sohasem volt a tinik sportága, abba fizikailag bele kell erősödni, fejben is meg kell érni, egyszóval az ifjúságiaknak mindig is maradtak a korosztályos világversenyek, amelyek menői közül csak nagyon keveseknek sikerült időnap előtt „betolakodniuk” a felnőttek világába.

Még inkább érvényes ez a megállapítás a hatvanas esztendőkre, ezért is szólt akkorát annak idején Mihaela Penes 1964-es tokiói gerelyhajító-győzelme. A remek fizikai adottságú román tinédzser utólag azzal is „hitelesítette” sikerét, hogy bebizonyította: nem kicsúszott, a későbbiekben soha meg sem közelített eredménnyel volt dolgunk. Éppen Budapesten nyert universiadét is, majd 1968-ban Mexikóban csak Németh Angélának sikerült túldobnia a 21 éves ifjú hölgyet, akire akkor már az olimpiai arany egyik fő esélyeseként tekintettek. Az életkorától még München is bőven belefért volna, de Mexikót követően nem sokkal inkább az edzősködést választotta – azt is szokatlanul fiatalon.

Penes nemrég hunyt el, 77 esztendősen, talán ebben a tekintetben is lehetett volna valamivel „türelmesebb”. Az elmúlt másfél évtizedben teljesen eltűnt a nyilvánosság elől, saját döntése volt, így esetében még csak hálátlan utókorról sem lehet beszélni. Nem parádézott senki oldalán, más sem parádézhatott vele, az olimpiai bajnokkal, hiányát azonban furcsa módon még a bulvársajtó sem tematizálta. Szülei, majd férje elhunytát követően, alig 61 évesen benyújtotta nyugdíjazási kérelmét, pedig mindössze fél esztendővel korábban vállalta el a Román Olimpiai Bizottság nemzetközi osztályának főtitkári tisztségét, amelyet gyakorlatilag évek óta minden különösebb rang nélkül látott el. Sokan nem értették, és fájlalták a távozását, de kivétel nélkül mindenki azt mondta róla, hozzá mérhetően kiegyensúlyozott, jóérzésű, művelt, több idegen nyelvet beszélő ember korábban nem fordult meg abban a szerepkörben. De ő mindig külön pályákon futott, és csak ritkán engedett a rábeszélő próbálkozásoknak. Akkor választott útja – részben talán egészségi okokból is – egyértelműen Isten, a hitélet felé vezetett, annak megértése, netán a becsatlakozás pedig csakis hasonlóan mély elhivatottsággal élő emberek számára lehetséges. Nem is akadt senki, így a társadalomnak szinte elérhetetlenné vált, alig lehetett kommunikálni vele.

Már hatvan évvel ezelőtt, 1964. október 16-án sem volt fecsegő fruska. Tizenegyedikes diáklányként hivatalosan inkább tapasztalatszerzési célzattal nevezték a román olimpiai csapatba, más sportágbeli honfitársai között biztosan bőven volt olyan, aki a formaruha nélkül nem tudta volna hová sorolni a tagadhatatlanul dobóalkatú ifjú hölgyet. Egyensúly­érzék terén már akkor sem lehettek gondjai, erről egyik osztálytársának visszaemlékezése is tanúskodik, aki szerint a Tokióba indulás előtt Mihaela azt mondta neki, nem izgul, hiszen neki nincs veszítenivalója. „Senki sem ismer, ki tudja, mi sülhet ki az egészből?” – jelezte, hogy azért mégsem kirándulni indul.

Ez az állapot persze a japán fővárosban némileg változott: először a selejtezőben, ahonnan a szovjet Jelena Gorcsakova 62.40 méteres világcsúccsal lépett tovább, míg Penes önmagához képest is szerény 51.59 méteres dobással csúszott be a fináléba. Ahol aztán mindjárt berúgta az ajtót, az újságírók talán még a jegyzeteiket rendezgették, amikor a 17 éves román elsőre 60.54 centit hajított. „Nevetnem kell, valahányszor felidézem azokat a perceket – mesélte évtizedekkel később. – Legszívesebben megkértem volna a hangosbemondót, ismételje meg, amit mondott, annyira hihetetlen volt az egész. Vagy legalább lenne egy tévéismétlés, mint a futballban. A szívem összeszorult, a továbbiakban szinte képtelen voltam még egy tisztességes dobásra. Háromórányi pokol következett, ami alatt fogytam néhány kilót, de senkinek sem sikerült túltennie magát az első dobás okozta sokkon.” A második Antal Márta lett 58.27-es országos csúccsal.

Négy év múlva már nemcsak a címvédés terhét hordozta, hanem egy makacs sérülését is, amely miatt kis híján lemaradt Mexikóról. Abban az évben keveset edzett, hogy kímélje a fájós hátát, csak kevesen ismerték a tényleges állapotát, versenyezni is csak addig versenyzett, míg sikerült megdobnia az akkor még nem hivatalos, csak a szövetség által megszabott olimpiai szintet. Mexikóvárosban elsőre mindent beleadva hozta az évek során állandósuló 59-60 méter közötti tudását (59.92), amit másodikra Németh Angéla ugyan túlszárnyalt (60.36), de senki más, így Penes több mint tisztességesen jött ki az éles játszmából. A kisgyerekként úszóként kezdő, de átlagosnál nagyobb termete és erősebb alkata miatt hamar atlétikaközelbe kerülő, előbb a súlylökéssel próbálkozó, aztán a gerelynél kikötő atlétának ennyi adatott meg, a továbbiakban nem kísértette a sorsot. 1972-t követően szinte csak az atlétikában élők találkozhattak vele, a romániai rendszerváltást követően a kétszeres olimpiai bajnok, 14-szeres világcsúcstartó magasugró, Balázs Jolán az általa elnökölt szövetséghez, illetve az atlétikai alapítványhoz édesgette – képzeljük el azt a meglehetősen „erős” benyomást, amit a két hatalmas termetű hölgy együttes megjelenése kelthetett –, majd az olimpiai bizottság is felfedezte magának a halk szavú, de hatalmas küldetéstudattal élő és dolgozó Mihaela Penest. Aki saját példájával sohasem hozakodott elő, viszont nem sajnálta a fáradságot, hogy az érdeklődőbb, nyitottabb fiatalokkal megismertesse az olimpiai mozgalom lényegét, a történetiségét és erkölcsi dimenzióit egyaránt.

Nyugállományba vonulását követően gyakorlatilag senki számára sem volt elérhető. A kórház – ahová rendszeresen bevonult gyógykezelésre – személyzetét sikerült olyan mértékű diszkrécióra bírnia, hogy felőle senkinek sem lehetett biztos információja. A különböző protokolláris eseményekre szóló meghívásokat sosem utasította vissza, telefonüzenetei azonban változatlan szövegűek maradtak: „Köszönöm, de nem tartózkodom a városban.” Balázs Jolán – aki egy nappal korábban lett olimpiai bajnok, az egekbe dicsérte Tokióban Penest – is panaszkodott: „Szeretném utolérni valahogy, segíteni, ha szüksége van rá. Többször is küldtem a postacímére folyóiratokat, könyveket, hiszen tudtam, hogy mindig is nagyon sokat olvasott, de sohasem kaptam visszaigazolást, hogy el is jutottak hozzá.” A moldovai kolostorok környékén vélték látni többször is, de megbízható értesülések azokból a körökből sem szivárogtak ki. Tokió bajnokának azonban így is sikerült a bravúr: aki ismerte, nem különcöt, hanem kedves, anyáskodó, de sosem tolakodó embert vázolt fel.

Egyetlen erős „közéleti szöveg” maradt fenn tőle, sokan és sokszor idézték már: „Mi nem korábbi olimpiai bajnokok vagyunk, az általunk szerzett címet senki sem veheti el tőlünk. És ha egyszer elmegyünk, a fejfánkra az kerül majd: olimpiai bajnok.”

Mihaela Penes augusztus utolsó napjaiban ment el, aligha kétséges, milyen sírfelirat szerepel majd a bukaresti Bellu temetőben fekvő örök nyughely fölött. Az esetleges, egy életen át kivételes diszkrécióba csomagolt titkok pedig auraként őrzik néhai hordozójukat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!