„Az utóbbi egy évben, a világbajnoksághoz közeledve egyre jobban magával ragad a vb-láz, figyelem az eredményeket és a maiakat” – válaszolta Vaszi Tünde arra a kérdésre, hogy mennyire követi jelenleg a sportágat. – „Mi több, mostanában én is újra elkezdtem atletizálni, a Syma-csarnokban visszataláltam a rúdugráshoz, de csak amolyan szabadidős sporttevékenységként. A távolugrást viszont nem lehet úgymond „bohóckodva” csinálni. Arról azért egyelőre nincs szó, hogy készülnék mondjuk egy veterán Európa-bajnokságra, bár vannak, akik kapacitálnak rá. Majd meglátjuk.”
Vaszi ezt követően beszélt róla, hogy többször is peches volt a karrierje során, a centik rendre ellene döntöttek.
„Sydney-ben és Athénban 659-cel és 673-mal zártam, azokon az olimpiákon többre kellett volna képesnek lennem. No persze Sydney előtt három hónapig mononukleózissal küszködtem, és nagyon hamar elfáradtam. A selejtezőben 670-et ugrottam, és a döntőre már nem maradt erőm. A 2001-es edmontoni vb-n szintén peches voltam, hisz a ma is élő 686 centis országos csúcsommal negyedik lettem, a bronzéremhez 688 centi kellett volna. Igazán bosszantóvá pedig az teszi, hogy két dobogós hátszeles ugrással előzött meg, ha a hitelesítéshez szükséges körülményeket nézzük, a legfeljebb 2 m/sec-os ugrásokat, akkor a győztes olasz Fiona May mögött a második legjobb voltam a döntőben.”
A nehézségeken felül természetesen sok siker is érte, az egyik legnagyobb a müncheni Eb-n megszerzett bronzérme.
„Arra a versenyre nagyon elszántam mentem, vörösre volt festve a hajam, és ehhez mi más, mint bronzérem dukált. Akkor lassan már kezdtem rájönni, hogy az én szavaim, amit kiejtek a számon, és a gondolataim, azok mind megvalósulnak. De mire erre igazán rájöttem, véget ért a pályafutásom.”
Az interjú végén az olimpikon azt is megosztotta, hogy három évvel ezelőtt, nagypénteken leégett a családi házuk.
„Ez egy régi ház volt, tudtuk, hogy már elöregedtek a villanyvezetékek, és terveztük is, hogy kicseréltetjük, de éppen előtte beütött a baj. Senki nem sérült meg, azonban nagyon komoly károk keletkeztek, a tetőtér teljesen megsemmisült, lent pedig miden elázott. De majd lehet, hogy valamikor megint lesz felső szintünk.”
Az atléta a hihetetlen tragédia ellenére sem esett össze, sőt még ennek is meg tudta találni a pozitív oldalát.
„Az ismerősök, barátok fogták a fejüket, hogy Úristen, mekkora katasztrófa, ám én már akkor is azt mondtam, hogy úgyis szerettem volna egy új konyhát, a párom nem akarta, de az ég megoldotta, hogy mégis legyen. Úgy fogom fel, hogy a ház leégésével nekem is új életem kezdődött, egy korszak lezárult, nagypénteken sorsszerűen megtisztulással, újjászületéssel.”