Ugrás a halhatatlanságba – N. Pál József publicisztikája

Az immár olimpiai, világ- és Európa-bajnok, hatszoros világrekorder rúdugró, Armand Duplantis példáján meditálva a minap (Szállj, szállj fel magasra! 2023. március 9.) írtam: káprázatos eredményein túl képes lesz-e sportága történetéhez – egész lényével, pályájával! – olyat hozzátenni majd, amit követően nem lehet a „műfajt” úgy művelni tovább, mint annak előtte. Ahogy Bach, Mozart, Bartók a zenében, Dante, Shakespeare, Petőfi, Ady (utóbbiak a magyar) irodalomban, még ha az ő „eredményeik” érmekkel, trófeákkal nem mérhetők, akkor is. Makacs hitem régóta már, hogy a sportbéli kiválóságok (haszonhozáson, rajongáson túli) igazi rangját nem a pőre eredményesség – vagy nem csupán az – mutatja meg elsősorban. Papp László, Balczó András vagy Egerszegi Krisztina (külhoni példákat is írhatnék) ezért a legnagyobbak – illetve a legnagyobbak közé valók! –, ez egyértelmű nekem.

Maradva az atlétika e (férfi)szakágánál, számomra rúdugrásban Szergej Bubka a legnagyobb – egyelőre, de Duplantisnak is adok esélyt. Távolban Carl Lewist – noha nem ugrott világcsúcsot – az én emlékezetemben nem veri le e polcról senki már, hármasugrásban Viktor Szanyejev és Jona­than Edwards közt nem akarok dönteni, legtöbb „gondom” a magasugrással van e tekintetben. Jó ideje nem tudom, ki (volt) a „legnagyobb”. Gyerekként „tudtam”. Az 1961–1964 között mindent megnyerő, a világcsúcson két év alatt – 222-ról 228-ra – hat centit javító, aztán '65-ben végzetes lábtörést szenvedő Valerij Brumel nevét hallottam, olvastam sok helyütt, a többiek meg sem közelítették az ő eredményét centiben. Szomorúan tapasztaltam, hogy a honi rekord 210-nél árválkodott – idősebb Noszály Sándor, a teniszező édesapja tartotta –, aztán jött a mexikói olimpia, magyar versenyző és Brumel nélkül már, a külföldi indulók közül pedig senki nevét nem ismertem, azt hiszem. Ám abban biztos vagyok, hogy ez volt az első magasugróverseny, amelyet a tévén láttam, 1968. október 20-án, amiért hálás vagyok a helyi kocsma csaposának s a sorsnak egyaránt.

Azt, hogy atlétikatörténeti eseményt nézek, nem fogtam föl akkor, hisz senkit sem láthattam ily magasra ugrani addig (néhány fotó egy tíz-tizenegy éves falusi gyereknek nem jelenthetett tapasztalatot). Nem tudtam, mi a hasmánt, a guruló hasmánt, s azt sem persze, hogy lehet eltérni attól. (Az ollózó technikát – amit az iskolában gyakoroltunk úgy nyolcvan-kilencven centiméteren – és változatait senki sem használta az élvonalban akkorra már.) Mennyit volt képernyőn a verseny, nem emlékszem, az utolsó ugrások biztosan. Hüledezett-e, magyarázott-e a kommentátor, őszintén szólva erre sem, ám a vékony amerikai hanyatt vetődve bemutatott ugrása a szememben maradt mégis, annyira eltért a többiekétől. S főleg a gyakorlatai kezdése maradt emlékezetes. Ahogy két kezét ökölbe szorítva derékból előre-hátra „bólogatott” hosszasan, majd meglódult hirtelen. (Azóta sokszor láttam ugrásait, s esküszöm, mindig pontosan ugyanannyiszor „bólintott”, s tán a harmincnyolc-negyvenediknél indult.) S rémlik: a felemás cipőre is fölfigyeltem. Kék volt a bal lábán (feketének láttam), fehér a jobbon. A 224-et csak ő vitte át, győzött, a világcsúcsnál négy centivel gyengébb eredménnyel, nem „ájultam el”, mint Beamon 890-es távolugrásától két nappal elébb, pedig sporttörténeti szenzáció tanúja voltam öntudatlanul. Tisztában volt-e bárki ezzel, nem tudhatom, de hogy Dick Fosbury, az ifjú bajnok nem, ezt máig így gondolom.

Ahogy addig, később sem láttam ugrani, nem hallottam róla, mérnöki tanulmányai lettek fontosabbak, nem is nagyon versenyzett már, mégis jelen maradt az atlétikai pályán mindörökre. Levelek özönét kapta, hogy ossza meg stílusának titkát a megszaporodott magasugró-palánták ezreivel, s megriadt szülők tiltakoztak legalább ugyanennyien. Tiltsák be az egészet, ezt követelték, hisz – az alkalmi, iskolai ugródombok homokjába – hanyatt vetődő ifjak a nyakukat is szeghetik. Ám az új módi – az induló műholdas adásoknak köszönhetően legalább félmilliárd ember látta a mexikói olimpiát – viharos gyorsasággal terjedt el a földgolyón.

Sorsom úgy hozta, hogy 1991 és 1995 között Szepesi Ádám, a müncheni játékok ötödik helyezett magasugrója (és felesége, Kreisz Andrea magyar bajnok) szomszédja lehettem, s persze hogy a sportról, az atlétikáról beszélgettünk általában. Ő mondta: inkább tízpróbázott a TF hallgatójaként, magasba – hasmánt stílussal – 190-nél többre nem jutott addig. Tátott szájjal nézte Fosburyt, lement a pályára, s csak úgy, a látványra alapozva megpróbálta utánozni őt. „Egy óra múlva beállítottam a saját rekordomat!” – mondta nekem. 1972-re 221 volt a legjobbja, országos bajnok lett, olimpiai pontszerző, s meglódult a szakág honi eredménysora is. Major István az évek óta stagnáló rekordot (210) már 1969-ben 214-re, '73-ban meg 224-re tornázta föl (nyert három fedett pályás Európa-bajnokságot is) a Fosbury-flopnak nevezett stílussal, s a nagyvilág is igen gyorsan követte az új bolondériát. Münchenben ('72) a negyven indulóból huszonnyolcan ugrottak így, Montrealra ('76) a döntő tizennégy versenyzőjéből csupán ketten követték már a régebbi módit. Az utolsó hasmánt ugró olimpiai bajnok Jurij Tarmak (223) volt Münchenben, a nőknél meg Rosemarie Ackermann (ő jutott elsőként 200 centiig 1977-ben) Montrealban. Világcsúcsig hasmánttal Jascsenko jutott '78-ban (234 szabadtéren, 235 teremben), Ackermann 200-a ugye '77-ben született, de ezeket Jacek Wszola (235) és Sara Simeoni (201) újfent floppal javította meg. Azóta régi stílusú bajnok, világrekorder nem akadt (magyar sem!), vélem, hogy Fosbury találmánya örökre győzött.

Ki „minden idők” legnagyobb férfi magasugrója hát, ha a bevezetőben említett fejtegetést is komolyan gondolom? A nőknél tudnék választani. Balázs Jolánt, a szám egyetlen kétszeres olimpiai bajnokát, a világrekordot egyfolytában tizenhárom évig birtokló – tizennégy centit javított rajta közben – erdélyi magyar hölgyet (a nőiességére vonatkozó kételyeket most megkerülöm), az uraknál több a gond. (Amúgy a fölvetést – többször leírtam – szubjektívnek tartom.) Legyen Sotomayor, Barcelona ('92) győztese, aki a legmagasabbat ugrotta eddig (245) harminc éve már, s lendülete, eleganciája is a leginkább tetszett nekem? Vagy Stefan Holm, a társai közt apró bajnok (Athén, 2004), aki testmagasságát (181) ötvenkilenc centivel (240) ugrotta túl? Érv lehet erre is, arra is, másokra is talán, ám a trófeák számlálgatásával nem sokra megyünk. Nincs kétszeres olimpiai bajnok férfi magasugrásban ugyanis – világbajnok is csak egy (Sotomayor), s egy háromszoros (Mutaz Essza Barsim) –, így az, amit egy-egy versenyzőnek a sportágra tett hatásáról írni próbáltam, talán érvényes módon számba vehető.

Gondoljuk meg: volt egy elszánt oregoni középiskolás, aki a hagyományos módon semmire se ment, ezért edzőjének ellentmondva, röhécseléstől is kísérve „újítani” kezdett: alacsonyabban tartott súlyponttal próbált magasabbra jutni. Látott-e régi fölvételeket, nem tudom – mert volt a „háttal a lécnek” stílusnak előzménye a századelőn, csak a mércével párhuzamosan haladt át a léc fölött az atléta akkoriban még –, de eredményre jutott. S mivel a szabály nem tiltotta – egy lábról kell ugrani, ennyi a megkötés –, és egyetemi csúcsot döntött, a groteszknek tetsző tervbe edzője is belenyugodott. Kijutott az olimpiára (csak a második válogatón!), s csoda történt. Pont ott, kétezer méterrel a tengerszint felett, a ritkább levegőben, pont akkor (a habszivacs ugródombra már bátran eshetett – ez is kellett a bravúrhoz), midőn az egész világ először bámulhatta egyenes adásban az olimpiát. A huszonegy éves srác élete első, és – kiderült – egyetlen jelentős, ám diadalmas versenyét! Kívánhat-e ember ennél többet?

Richard (Dick) Fosbury a történelem neki rendelt részét néhány óra alatt – a világ csodálatára, sok-sok atléta, sportszerető örömére – változtatta meg, aztán lelépett a színről, hogy tette velünk maradjon mindörökre. 2023. március 12-én csendben elaludt, s végképp a halhatatlanságba költözött. Számomra ő hát a legnagyobb. Emléke legyen áldott!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!