Elsősorban anya, másodsorban sportoló – Allyson Felix, a kortalan sprinterlegenda

Allyson Felix pályafutásának Magyarország fontos állomása volt, a 2001-es debreceni ifjúsági világbajnokságon 15 évesen megnyerte a női 100 méteres síkfutást és az Egyesült Államok csapatával a vegyes váltót. Egyébként ez volt az első nemzetközi versenye egy másik sprinternek, az akkor 14 éves Usain Boltnak is...

Néhány évvel korábban a kosárlabdázó Kobe Bryant mezét hordó nyurga lányt a Los Angeles-i baptista gimnáziumban még „csirkelábúnak” csúfolták, mert magas és erős testalkata ellenére meglepően vékonyak voltak a lábai. Pedig a tinédzser már akkor is több mint 120 kilót tudott felemelni, tehetségét gyorsan felfedezték az atlétaedzők, és nem kellett sok idő ahhoz sem, hogy sikereket érjen el.

A kaliforniai állami versenyen ötször győzött 200 méteren, majd az első nemzetközi aranyérmét is megszerezte az említett debreceni ifi-vb-n. Néhány hónappal később az amerikai fedett pályás országos bajnokságon a felnőttek között is bemutatkozott, második lett 22.11 másodperccel, amelyből csak azért nem lehetett korosztályos világcsúcs, mert a versenyen nem volt doppingellenőrzés.

Akkoriban nem csak az eredményei miatt került a címlapokra. Amikor 2003-ban leérettségizett, kissé talán elhamarkodottan nem az ügynöke segítségével kötött profi szerződést az Adidasszal, amely közvetlenül neki fizetett és állta a tandíját a Dél-Kaliforniai Egyetemen, amelyen általános iskolai tanárként végzett. „Amikor tinédzserként elkezdtem atletizálni, még nagyon naiv voltam – emlékezett vissza Felix. – Később megértettem, hogy a sport már nem az, amilyennek gyerekként elképzeltem. Sokkal inkább üzlet.”

Az igazi áttörést a 2003-as év hozta meg neki: profinak állt és második lett 200 méteren az amerikai országos bajnokságon, így 17 évesen kijutott a párizsi világbajnokságra. Első felnőtt nemzetközi versenyén az első körből továbbjutott és a hatodik helyen végzett a negyeddöntőben.
Sikeres évek következtek a futó életében, aki azonban mégsem volt teljesen elégedett. Összehozott egy junior-világrekordot 200 méteren, majd a 2005-ös atlétikai világbajnokságon, Helsinkiben 19 évesen a versenyszám történetének legfiatalabb világbajnoka lett – címét még kétszer, 2007-ben Oszakában és 2009-ben Berlinben is megvédte, hasonlóra azóta sem volt példa 200 méteren. Japánban ráadásul három aranyat szerzett, amire rajta kívül csak a keletnémet futó, Marita Koch volt képes 1983-ban.

Ugyanakkor nem jött össze neki az olimpiai aranyérem: 2004-ben Athénban és 2008-ban Pekingben sem bírt a jamaicai Veronica Campbell-Brownnal, akinek egyszer viccesen azt mondta, elcserélné vele a három világbajnoki aranyát egy olimpiaira. De nem adta fel. „Nem hiszem, hogy ezt a célt valaha is el tudom engedni, de nem akarok eljutni odáig, hogy egy vereség után is elégedett legyek – mondta, hozzátéve, nyomasztó, hogy az ember négy évig dolgozik 21 másodpercért, és ha elszúrja, további négy évet kell melóznia. – De hálás vagyok a sorsnak, amiért ilyen gyorsan sikeres lettem, néha meg is kell csípnem magam, hogy újra és újra rájöjjek, milyen rövid idő alatt történt velem minden.”

Közben edzőváltásra kényszerült, addigi trénere, Pat Connolly elköltözött, mire az egyik legismertebb szakemberhez, a világsztárok tucatjait kinevelő Bob Kersee-hez fordult, akivel azóta is együtt dolgozik.

Londonban felért a csúcsra, fő számában, 200 méteres síkfutásban végre nemcsak a nagy rivális Campbell-Brownt győzte le a döntőben, de olyan riválisokat is, mint a jamaicai Shelly-Ann Fraser-Pryce, vagy két honfitársa, Carmelita Jeter és Sanya Richards-Ross. A 2012-es olimpián négy versenyszámban indult, háromban aranyérmet szerzett, amire ugyancsak nem volt példa Florence Griffith Joyner 1988-as szöuli sikere óta. A diadal mégsem okozott neki akkora eufóriát, mint várta: „Két ezüst után talán túlzottan is piedesztálra emeltem az olimpiai aranyérem fontosságát, megszerzése végül nem volt olyan érzés, amilyennek megálmodtam. Azt hittem, olimpiai bajnokként megváltozik majd az életem, aztán hazajöttem, és minden ugyanolyan volt, mint korábban.”

A mélyen vallásos sportoló nemcsak sokoldalú, de mindig nagy teherbírású volt: egyéni sikereit is felülmúlta az Egyesült Államok csapatával váltóban, 2007 és 2021 között 4x100 és 4x400 méteren összesen 18 érmet szerzett világversenyen!

Egészen hihetetlen, hogy még manapság, 36 évesen is a legjobbak között jegyzik, túl makacs sérüléseken és 2018-as életveszélyes koraszülésén. Ma már egy egészséges kislány, Camryn édesanyja, aki annyira megváltoztatta az életét, hogy ráébredt a társadalmi felelősségvállalás fontosságára, és az anyák élharcosaként nem hosszabbított a Nike-val, miután a sportszergyártó szerződésben akarta csökkenteni a női sportolók fizetését, ha kiderül, hogy gyermeket várnak. Idén saját cipőmárkát alapított Saysh néven.

A tokiói volt az ötödik olimpiája, 400-on bronz-, a 4x400-as váltóval aranyérmet szerzett, így összesen 11 olimpiai érmével megelőzte az atlétikai örökranglistán Carl Lewist, már csak a legendás finn hosszútávfutó, Paavo Nurmi áll előtte. Nem vonult vissza, de azt mondta: a 2024-es párizsi olimpiát már valószínűleg nélküle rendezik meg. Erre azért mégse fogadjunk nagy összegben...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. december 4-i lapszámában jelent meg.)