Időszámítás – Csinta Samu publicisztikája

Belátom, kicsit úgy hangzik, mintha apáink, nagyapáink mondanák: a mi időnkben más volt. Korábban október második felében már nem volt divat világcsúcsokat futni, dobni. Ilyenkor már majd' mindenki a versenyszezon megerőltetéseit, izgalmait igyekezett levezetni, elfelejteni, kikúrálni a sérüléseket, feltölteni a lemerült akkumulátorokat. Elemezgetni, új edzőt, netán új versenyszámot keresni, ahol kisebb a tolongás, az előzőnél hangzatosabb ígéretek biztatnak. Vagy pótolni az év közben a teljesítmény oltárán felhalmozott tanulmányi hátralékokat, vizsgázni, újratervezni, netán ebben a tekintetben is új pályát felrajzolni.

A sikeresek ilyenkor járták az országot, meséltek az év nagy viadalairól, a sikeres rajtról, az ugrásról, ami után csak Isten ujja tartotta fenn a lécet, a mindent eldöntő utolsó dobás előtti koncentrálásról. No meg a minden sportágak alapjául szolgáló atlétika utolérhetetlenségéről, és arról is, hogy lehet-e, illetve miért annyira nehéz ellensúlyozni a színes bőrű atléták születésből adódó előnyét. Hogy egyáltalán miért éri meg, merthogy megéri, annak ők az élő tanúi.

Ilyenkor régebben már csak a hosszútávfutók versenyeztek. Dúltak a városmaratoni dzsemborik, amelyeken a sztárok szakajtónyi pénzt nyerhettek, a többi tízezrek pedig fizikai és mentális korlátaikat legyőzni igyekezve faragták a céltudatosságnak, akaraterőnek emléket állító szobrokat, amelyekhez maguk a korlátdöntögetők álltak modellt. Mondanám, a mi időnkben így volt, de hát a 2020-as esztendő is a miénk. Még akkor is, ha sokáig idegenkedve, viszolyogva viszonyultunk hozzá, mint – Isten bocsássa meg... – fogyatékosnak született kisdedhez, akinek elfogadásához bizony idő és mérhetetlen energia kell.

Ezt az évet eredetileg úgy terveztük, hogy ilyentájt az olimpia emlékeit idézgetjük forró teák és melengető sikerek közepette. Október ajándékait nem lenne szép amolyan pótléknak beállítani, de kicsit mégiscsak annak kezeljük, holott a 7-i valenciai éjszaka például minden összevetést megérdemlően varázslatos volt. Amelynek világ körüli pályára induló címlapfotóján az ugandai Joshua Cheptegei és az etióp Letesenbet Gidey kéz a kézben, fejükön csillogó koronával, királyként és királynőként feszítenek. A spanyolok nagyon ráérezhettek a történésekre, a világcsúcsok éjszakája névvel hirdették meg a versenyt, holott mindössze két számot rendeztek. Mindkettő maximálisan eleget tett a kívánalmaknak: Spanyolország harmadik legnagyobb városában még sohasem született atlétikai világrekord, most pedig ötven perc leforgása alatt kettő is. A 22 éves Gidey női ötezer méteren jóval több mint négy másodpercet csípett le honfitársa, Tirunesh Dibaba 2008 óta élő 14:11.15 perces csúcsából, a hitelesítés előtt álló 14:06.62 perces rekord időtállóságáról nem mernék jóslatokba bocsátkozni. Mint ahogy Cheptegei 10 ezres bravúrjának „szavatosságáról” sem. A huszonötödik kör végén 26:11.00 percnél „állította meg” az órát a 24 esztendős ugandai, aki az etióp Kenenisa Bekele 2005-ben felállított 26:17.53-as csúcsát adta át a múltnak, 47 századmásodperc híján hét másodpercet faragva az örökkévalóságnak szánt időből. Miután az ugandai atléta 54 nappal korábban Bekele ötezer méteres világrekordját javította meg Monacóban, ahol előre bejelentette a világcsúcskísérletet, holott előző legjobbja húsz másodperccel volt gyengébb Bekele eredményénél. Nem beszélve arról, hogy az augusztus 14-i viadal volt az idei első pályaversenye, és a koronavírus-járvány miatt csak három nappal korábban jutott el a nagyhercegségbe.

Aztán élete első 21 kilométerén, a gdyniai félmaratoni világbajnokságon 59:21 perccel negyedik lett. Úgy tetszik, még egy hozzá hasonló fenoménnek sem volt elegendő az egyhetes pihenőidő, vagy egyszerűen a fejében nem került még minden a helyére. „Csak” egy hétköznapi egyéni legjobbra tellett.

Ezúttal egy kenyai hölgynek tapsolhattuk vörösre a tenyerünket, Peres Jepchirchir saját világcsúcsát megdöntve 1:05.16 perc alatt fejezte be a lengyelországi tengeröbölben kanyargó útvonalat, ezzel második világbajnoki aranyát könyvelve el. A dologban némi tudatosság is felfedezhető, hiszen szeptemberben Prágában is világrekordot futott – a kizárólag női sportolókból álló mezőnyben –, így építve magát a gdyniai viadalra. Hiába, tízéves pályafutása alatt mégiscsak rakódott rá némi tapasztalat.

Története külön kis regény, mint a kenyai atléták többsége esetén. Már az iskolában is futott, főleg három és öt kilométeren, aztán bátyja ösztönzésére kezdett komolyabban atletizálni. Sokáig az olasz Gabriela Nicola edzette, ám a tréner hazaköltözött, és egy idő után a távoktatás a kommunikációs lehetőségek minden szélesedése dacára is kevésnek bizonyult. Jepchirchir 2016-ban Cardiffban 1:06.39-cel nyerte meg a félmaratoni vb-t, csaknem egy évre rá a táv világcsúcsát is besöpörte – már várandósan, hiszen 2017 októberében megszületett Natalia nevű lánya. Nehéz volt a visszatérés, fogynia kellett, de a gyermek Isten áldása, mesélte később, mintegy megerősítve a szülés után a korábbinál is nagyobb potenciállal visszatérő anyukákról szóló tézist. Három hónappal Natalia világrajövetele után már 2:46.15-ös időt ért el, tavaly decemberben pedig 2:23.50-nel nyerte meg Japánban a Szaitamai maratonit.

2020 viszontagságai őt is próbára tették, de nem állt le, mert az áprilisi Bostoni maratonira készült, amelyet halasztottak, majd töröltek. Így került célkeresztbe az amúgy hagyományosan márciusban rendezendő félmaratoni világbajnokság. És még nincs vége, az emberi tervezés ugyanis még egy december 6-i valenciai maratonit is előrelát. Már csak a felsőbb hatalmaknak kell ezzel egyetérteniük. De talán Gdynia önmagában is gondolkodásra készteti a kenyai válogatókat, akik 2020 januárjában még nem számoltak Jepchirchirrel az olimpiai maratoni csapat összeállításában.

Némi hiányérzetünk az idei atlétikai összképpel kapcsolatosan van. Még akkor is, ha a vírusjárvány kitörését követő kezdeti lefagyás, majd újratervezési kísérletek után az adott körülmények között 2020-at végül is nyugodtan nevezhetjük megmentett évnek. Az igazi nagy kérdés azonban máris ágaskodik: meddig lehet az emberi agyat és akaratot folyamatosan halogató üzemmódban tartani? Meddig lehet abban a tudatállapotban tervezgetni felkészülést és formaidőzítést, amelyet a korábbi évtizedek alakítottak, illetve építették köré a versenynaptárt? Beszédes, ahogy a hosszútávfutó-világrekordokat leszámítva csak néhány, elsősorban vertikális ugrószámban született csúcseredmény – lásd a svéd Armand Duplantis idei 618 centiméteres rúdugrását – úgymond szezonon kívül. A leginkább őszbe hajló pályarekordok ez idáig rendre szeptember derekáig születtek: a francia Kevin Mayer tízpróbázó-világcsúcsa (2018. szeptember 16.), az amerikai Aries Merritt 110 gátas rekordja (2012. szeptember 7.), illetve a marokkói Hisam el-Geruzs 2000-es „ámokfutása” (1999. szeptember 7.).

Talán nem véletlenül, hiszen az emberi bioritmusnak is van némi befolyása az ügyre. Az egyelőre kiszámíthatatlan versenyjövő e tekintetben is felvet néhány kérdést, például azt, hogy milyen mértékben kell „belenyúlni” ebbe a biológiai, fiziológiai történések által erőteljesen befolyásolt folyamatba. A sportnaptárt alakítók egyelőre a régi algoritmusok szerint terveznek. Ezért aztán azt tudhatjuk, hogy 2021 márciusában Kínában fedett pályás vb-t rendeznek, májusban Sziléziában váltó-vb-t, augusztusban Nairobiban pedig U20-as világbajnokságot.

Kissé elbizonytalanít, hogy az eredetileg az ausztráliai Bathurstbe márciusra tervezett mezeifutó-világbajnokság időpontja egyelőre kérdéses.