Pofon a királynőnek – Csinta Samu publicisztikája

Mintha forró nedves rongyot vágnának az arcodba, olyan érzéssel találod szembe magad, amint kilépsz szabadba érkezésed első perceinek légkondicionált fogadtatását követően. Minderre a nyaralni, lazulni készülő, az olajban gazdag térség csodáira kíváncsi turisták, netán az ígéretes biznisz reményében odalátogatók eleve számítanak. No meg vannak a több mint negyvenfokos hőségben a saját pénzükön az egyébként is úgy és annyit szenvedők, amennyit a szívük és a bukszájuk diktál.

Csakhogy az elkövetkező napokban nemcsak turisták vagy üzletemberek érkeznek Dohába, bár a Corniche-on vagy a helyi mini Velencének számító Qanat Quartier-ben változatlanul garantálható a hömpölygés. Mivel szeptember 27.–október 6. között Katar, a világ egyik leggazdagabb országának fővárosa rendezi a sportok királynője, az atlétika 17. világbajnokságát, a Kalifa Stadion ezekre a napokra biztosan feljebb küzdi magát a leglátogatottabb – egyesek számára egyenesen a legemlékezetesebb – dohai látványosságok listáján. A várható létszámot megsaccolva legalább tízezer körülire tehető a szám, amellyel megnövekszik a települést két hétre békés céllal megszállók száma. Köztük cirka ezren az év legnagyobb kihívásának eleget tenni érkeznek a városba. Életük legjobb teljesítményére készülnek a legszélesebb konkurenciát támasztó sportág legnagyobb idei eseményén, a világbajnokságon.

Ők ugyanazt a forró nedves rongyot kapják az arcukba, akárcsak a turisták, viszont nem menekülhetnek üdítő koktélok és légkondicionált helyiségek fedezékébe. Ők ugyanis a gladiátorok, akik nem kevés pénzért ugyan, de fizikai és mentális teljesítőképességük határait folyamatosan feszegetve készülnek megerősíteni vagy éppen átrajzolni az atlétika aktuális erőviszonytérképét. Viszont olyan körülmények között, amelyeket csak erős jóindulattal lehet legalább elfogadhatónak nevezni.

A kijelentést nem generálja, legfeljebb legitimálja a magyar szövetség korábbi főtitkára, az Európai Atlétikai Szövetség tanácsának tagja, Gyulai Márton néhány nappal ezelőtti kijelentése, amelynek a köztelevízió sportcsatornája adott igen széles nyilvánosságot. Nem jó helyszín Doha, mondta Gyulai, aki az őrült meleg és nedvességtartalom miatt nyilvánította alkalmatlannak a helyszínt. Az 1976-ban épített aréna a teljes közel-keleti sport történetében egyfajta korszakváltást jelentett, az alapjaitól felújított és korszerűsített, 2017-ben átadott stadion pedig a légkondicionálástól a fénytechnikáig mindent tud, amit az űrkorszak sportarénájának tudnia kell. A klímakörülményekkel mégis csak kis mértékben tudja felvenni a versenyt. A rendezőknek a pályaszámok rajtjának kijelölésekor a kinti hőség miatt is tekintettel kellett lenniük a napnyugtára, a gyaloglás és a maratoni startja pedig egészen sportos időpontban lesz – helyi idő szerint éjfélkor. Némileg cinikus megközelítésben nyugat-európai léptékkel mérve abszolút televíziós fő műsoridőben. Viszont a hagyományos versenyévadhoz képest is jókora csúsztatással, hiszen a megszokott augusztusi időintervallumhoz, illetve az ahhoz csiszolt felkészülési, formahegyezési gyakorlathoz képest a szeptember végi-október eleji világbajnoki periódus kivétel nélkül mindenkinek merőben szokatlan.

A helyzet adva van, afölött ma már csak értetlenkedni lehet, azt viszont szinte kötelező módon. Az olvasóban nyilván máris ott ágaskodik a kérdés: ennyi egyértelműség közepette miként kaphatta meg Doha a rendezés jogát? Természetesen nem a világ közel-keleti részét térképről sem ismerő emberek „fogalmatlanságból” fakadó felelőtlen döntéséről van szó, ennél sokkal rosszabb a helyzet. Éppen hogy a körülmények teljes ismeretében voksoltak 2014-ben Monte-Carlóban Dohára.

Bizonyos mértékben a pokolba vezető út jó szándékkal való kikövezésének esetével van dolgunk, hiszen a nemzetközi szövetségben már régen téma a leghozzáférhetőbb, ezért aztán a legelterjedtebb sportág határainak további tágítása. Az első lépések egyike az volt, hogy periférikus országokból hoztak világversenyekre akkor még leginkább pittoreszk foltként ható versenyzőket. Az egyik első „áldozat” láttán engem is kirázott a hideg. Az 1993-as fedett pályás világbajnokságra, a zimankós torontói márciusba rövidnadrágban és strandpapucsban érkezett egy burundi fiú, aki a körülményekkel való szembesülést követően több órán át ki sem merte dugni az orrát a központi pályaudvar környékének alagsorát behálózó, a vb-helyszín Sky Dome-ba is becsatlakozó bevásárlóközpontból.

Hogy magát az eseményt mostanáig nem merték kivinni a versenyrendezői kultúrkörből, az talán a fentiekből is érthető, bár Katarban műszaki problémákkal aligha kell majd számolni. Az egyetlen, kis részben bizonyító erejű kivételt épp Doha jelentette, a 2010-ben ott rendezett tető alatti vb viszont legfeljebb azt igazolta, hogy a katariak képesek mindarra, ami az ember eszközök feletti uralmának határain belül marad.

Az IAAF korábbi szenegáli elnöke, Lamine Diack nevéhez fűződő nyitás utáni újabb dohai sportdiplomáciai siker már másik történet. A monacói eredményhirdetést követően a Spanyol Atlétikai Szövetség vezetője, José María Odriozola neki is ment az IAAF-nak, szerinte a testület pénzért ítélte volna Dohának a 2019-es szabadtéri világbajnokság rendezési jogát – az amerikai Eugene-nel, illetve Barcelonával szemben. Fajsúlyos kijelentésre ragadtatta magát, mely szerint a szervezet azért favorizálta a dohai kandidálást, mert a szavazás előtt nem sokkal a katariak két, összesen 37 millió dollár értékű támogatói szerződést kötöttek az IAAF-fel. „A lehető legrosszabb módon nyerték el a rendezést, nincs másuk, csak pénzük – kelt ki magából akkor Odriozola. – Dühös vagyok és elkeseredett, én biztosan nem megyek el Dohába, szerintem az atlétikának rosszat tettek.”

A nemzetközi szövetség olvasatában a történet akkoriban úgy festett, hogy 30 millió dollár értékű, öt évre szóló megállapodást köt majd egy katari bankkal, és további hétmillió dolláros megállapodást ír alá kisebb atlétikai edzőpályák építésére huszonegy olyan tagországban, amelyben még nincsenek ilyenek. Az IAAF hasonló, nem kifogásolt esetekre is felhívta a figyelmet: a 2011-es tegui világbajnokság pályázati ideje alatt a Samsunggal szerződtek, a 2013-as moszkvai világbajnokság kandidálási időszakában pedig az orosz VTB Bankkal írtak alá támogatási okiratot. A testület érvelési arzenáljában az is szerepelt, hogy Doha annak ellenére bukta el a 2017-es vb-pályázatot Londonnal szemben, hogy az ígéreteik között egy 236.2 millió dolláros sportági befektetés szerepelt, amiből 80 milliót fordítottak volna a rendezésre, 29 milliót szponzorációra, sőt, a vb 7.2 millió dolláros pénzdíját is a katariak állták volna.

Hogy Odriozola időközben meggondolta-e magát, nem tudjuk. Az azonban valószínűsíthető, hogy a dohai világbajnokság amolyan élesben zajló kísérletként vonul majd be a sport történelmébe: a tudomány, a sportorvoslás sok kérdésre kaphat választ egy sereg korábban alig tesztelt tény, szituáció elemzését követően. Elméletileg az extrém hőségben való versenyzésre csak az extrém hőségben tartott edzésekkel lehet felkészülni, az akklimatizálódás megkerülhetetlen, mint ahogy az időtartama sem spórolható meg. Az atléták egy része azonban a múlt héten még javában versenyzett, szóval vannak itt jócskán válaszra váró kérdések.

Az atlétika krémje most kicsit a kísérleti egér szerepét játssza alig három évvel az ugyancsak Katarban rendezendő labdarúgó-vb előtt. Azt javaslom, ne nézzenek utána, milyen arányban esik áldozatul egy-egy tudományos kísérletnek a „kontrollállat-állomány”.