Pénzhajhász fiatalok; a kenyaiak mosolya – interjú David Rudishával

– Mindig higgadtnak tűnik. Nyugtasson meg, hogy ön is emberből van, verseny előtt azért néha izgul.
– Nem néha, hanem mindig – kezdte a kenyai David Rudisha, a Gyulai István Memorial egyik legnagyobb sztárja. – Az egyik legfontosabb tennivaló, hogy az ember minden rajt előtt valahogy lenyugtassa magát, és ez minden versenyzőre és minden versenyre érvényes. Hiába van meg a kellő tapasztat, egy futamon bármi történhet, ezt mindenki tudja. Higgye el nekem, még a legnagyobb futók is idegesek.

– Hogyan kezeli? Szokott például zenét hallgatni futás előtt?
– Edzés alatt tényleg szoktam zenét hallgatni, általában lírai számokat, mert nemcsak megnyugtat, de rá is hangol a versenyre is. De az évek alatt mindenkinek meg kell találnia a maga saját relaxációs módszerét, és általában mindenki meg is találja.

– Még esős időben is?
– Ez tényleg egy kicsit nehezebb ügy, mert bár eleinte semmi gondom nem volt az esővel, idővel kevésbé szerettem, mert egyre kényelmetlenebbé vált a mozgás. Ez nemcsak mentális probléma, mert sokszor fizikailag sem esik jól, de azért valahogy eddig mindig megoldottam.

– Az édesapja olimpiai ezüstérmes volt az 1968-as mexikóvárosi olimpián, és az édesanyja is jó futó volt. Mennyire inspirálták önt?
– Mondhatnám, hogy már a kezdetektől el volt döntve a sorsom, hiszen atlétacsaládba születtem, de ez nem igaz. Eleinte nem voltak nagy céljaim a sportágban, sokáig csak kedvtelésből futottam, és nem is a legjobban, több srác is legyőzött akkoriban, amivel egyébként a mai napig ugratnak. A szüleim viszont már gyerekként is ösztönöztek, ők hitették el velem, hogy nagy dolgokra is képes lehetek. Ez igen fontos üzenet volt a jövőm szempontjából, mert ennek hatására találtam meg magam, jöttem rá arra, hogy mit akarok valójában. Megváltozott a hozzáállásom, és a dolgok valahogy a helyükre kerültek.

– Sokan önt tartják a valaha élt legjobb futónak. David Rudisha kit tart annak?
– Ezt azért sem könnyű megmondani, mert mindenkit nagyra tartok, akin látom, hogy keményen dolgozik, ezért a mai napig kicsit úgy érzem magam, ha erre kell válaszolnom, mint középiskolában, ahol felnéztem azokra, akiken láttam, mennyire elkötelezetten tanulnak a céljaikért. Egy idő után én is elkezdtem tisztelni a kemény munkát az élet minden területén, mert rájöttem, nem számít, futsz-e vagy dolgozol, mindenkinek megvan a maga története, amely ugyanolyan érdekes lehet, mint mondjuk az enyém.

– Elsőként talán honfitársamat, Billy Konchellaht, aki 1987-ben és 1991-ben is világbajnok volt nyolcszáz méteres síkfutásban, akire otthon is mindig felnéztem, és motivált, hogy egyre többet és többet fussak. Aztán amikor komolyan elkezdtem gondolkodni a világrekordon, akkor a mostani IAAF-elnök, Sebastian Coe futásait is egyre többet néztem a YouTube-on, mert már nem arra voltam kíváncsi, hogyan lehet gyorsan futni, azt tudtam magamtól is, hanem hogyan kell taktikát választanom egy-egy fontos futamon. Ebben pedig Coe nagyon jó volt. Így aztán meg is találtam a saját taktikámat, tudom, hogy mikor kell bolyban futnom, és mikor kell az élre állnom. De hogy elszakadjak a saját távomtól, a sprinter Carl Lewist vagy Usain Boltot is említhetném, akik nemcsak az eredményeikkel tették népszerűbbé az atlétikát, hanem a személyiségükkel is.

– Az ön világrekordja nyolcszáz méteren 1:40.81. Ön szerint le lehet menni 1:40 alá?
– Rátapintott arra a kérdésre, ami a leginkább aggaszt mostanában, mégpedig hogy már öt éve annak, hogy világcsúcsot futottam, és bevallom, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy futok annál jobbat valaha. Éppen ezért most már sokkal jobban érdekelnek a világversenyek és az érmek a rekordoknál.

– Egyszer erősen bírálta azokat a fiatal futókat, akik a pénz miatt csinálják. Mire gondolt pontosan?
– Arra, hogy manapság azok a srácok, akik fiatalon bekerülnek a körforgásba, és elkezdenek a sporttal nagyobb pénzeket keresni, hajlamosak leállni az edzésekkel. Egyszer csak eltűnnek az atlétikai pályákról, ész nélkül költekeznek, és csak akkor kezdenek el újra keményen dolgozni, ha elfogyott a pénzük. A pénz megbolondítja őket, így fogalmaztam. Elkötelezettség nélkül pedig sosem lesz senkiből jó sportember. A képlet egyszerű: akármilyen tehetséges vagy, csak akkor nyerhetsz versenyeket, ha keményen megdolgozol érte.

– Azért a kenyai futók elég tehetségesek, és a többség elkötelezett is.
– Ez azért van, mert bár az országunknak nincsenek jól felszerelt létesítményei, a fiatalokat motiválja, hogy testközelből láthatják a nagy bajnokokat, és olyanok akarnak lenni, mint ők. Másrészt maga a terep és az időjárás is ideális a futáshoz, remek magashegyi edzéslehetőségeink vannak vidéken, ami nagyon fontos dolog. Elég, ha az 1968-as mexikói olimpiára gondolunk, amelyen a magashegyi körülmények között a legtöbb nyugati atléta csak szenvedett, míg a kenyaiak remekeltek, és ez azóta is így van. Ebből a kultúrából fakad a kenyaiak mosolya.