Slot, „Dom” és a többiek – Bobory Balázs publicisztikája

A BBC SPORTSZEKCIÓJÁNÁL kénytelen-kelletlen beismeréssel kellett zárni a napot, az angol futball­idény előtt harminc szakértőjük közül egy sem jósolta azt, hogy a Liverpool megnyeri a Premier League-et.

Ha szívünkre tesszük a kezünket és józanul gondolkodunk, akkor ebben az esetben elnézhető a tévedés, mert nem sok minden utalt arra, hogy a „vörösök” lényegében változatlan kerettel, az előző évadban megnyert egyetlen Ligakupával a­ hátuk mögött, a világ legnagyobb futballszínpadán még nem bizonyító új edzővel eljutnak odáig idén április végére, hogy négy fordulóval a bajnokság zárása előtt megszerzik a koronát. 

Na jó, a harmincból egy vagy kettő érzelmektől vezérelve vagy éppen különcségből bemondhatta volna, hogy a Liverpool lesz a bajnok, de úgy tetszik, a Premier League-et nálunk jobban ismerők sem gondolták volna, ami végül megtörtént.

Mindig lesznek negatív emberek, a teljesítményt becsmérlők, kicsinyítők, ők azt mondják most, hogy soha ennyire nem volt gyenge az angol élvonal, mint ebben az idényben. Váltig hangoztatják, hogy a „vörösök” győzelméhez kellett a labilis Arsenal, a gyenge Manchester City és Tottenham és a még gyengébb Manchester United is. Nem a bajnokot magasztalják, erényeit dicsérik, inkább érdemeiből vennének el, értéktelenítve a sikerét. Igen, kitalálták, itt, Magyarországon a leghangosabbak ezek a szólamok.

Tavaly ilyenkor a Liverpool ugyan már Ligakupa-­győztesnek mondhatta magát, de végül semmi másban nem bízhatott, Jürgen Klopp, pedig még 2024 telén bejelentette, hogy lezárja dicsőséges, csaknem kilenc éve tartó angliai karrierjét. A német szakember érája sok győzelemmel telt el, a Liverpool újra a legjobb európai csapatok közé emelkedett, és képes volt mindig megújulni. Klopp 2023 nyarán még húzott egy merészet, alaposan belenyúlt a korábban bajnokságot és Bajnokok Ligáját is nyerő alapcsapatába, kicserélte a teljes középpályát, megfiatalította a keretet. Az utolsó évada is jól indult, csapata körülbelül addig, amíg nem közölte távozását, minden szinten versenyben volt, aztán jött a rossz széria és a relatíve sikertelen idényzárás, amelynek azért mégiscsak volt annyi hozadéka, hogy együttese visszakerült a Bajnokok Ligája mezőnyébe. Klopp után átvenni a Liverpool kispadját nem leányálom, főhetett a klubvezetőség feje, kit válasszon, de a megkeresett szakemberek is mérlegelhették, hogy nagyot is lehet bukni egy ilyen karakteres, eredményes edző utódjaként. Utólag kiderült, az angol klubnál nagyon jól monitoroztak, a nem a legmagasabb polcról érkező, Hollandiában azonban jelentős eredményeket elérő Arne Slot ideális választás lett. A tar tréner egészen más habitussal köszönt be az Anfieldre, határozott és erélyes volt, mégsem harsány és legkevésbé sem showman, néha úgy is tűnt, csak azt szeretné, hagyják csendesen dolgozni.

Munkájának nyoma már az első edzőmeccsektől kezdve látszott a csapaton. A 4–3–3-as játékrendszeren nem változtatott, a labdarúgók pozícióit viszont máshova helyezte, az egységes csapatvédekezésbe pedig sokkal jobban be tudta vonni a csatárokat, akik mellé többnyire Szoboszlai Dominik vonult fel negyedikként a láncba a letámadásnál, és a Liverpool máris nagyon kevés levegőt hagyott az ellenfeleknek. Hatalmas húzás volt az egy éve leírt Ryan Gravenberchet behúzni védekező középpályásnak, szűrőnek, de mellette Alexis Mac Allister és Szo­boszlai is elvégezte a piszkos munkát, nem mellesleg mindhárman képesek építkezni is. Sőt, miután Slot a Klopp-féle rohanásból és villámfutballból visszacsípett, kellettek is az olyan emberek a pályára, akik képesek megtartani a labdát, jól választják meg, mikor kell a gyors átmenet vagy mikor jobb lelassítani. Ehhez az alapcsapat már korán kialakult, és bár az idény feléig a holland mester ügyesen rotált és minden húzása bejött a személycserékkel is, februártól nagyjából ugyanazzal az alapegyüttessel játszatta végig a tavaszi szezont, csak időnként cserélt ki egy-egy játékost.

Persze volt egy-egy botlás, de a Liverpool végtelenül konzisztens maradt az egész idényben, a hullámvölgyekből fakadó betegségeket lábon kihordta, a riválisok viszont nem tudtak felnőni hozzá, de ez nem a Liverpool hibája. Sőt, az egyenletes jó teljesítménnyel olyan nyomást helyezett a többiekre, amely még inkább elbizonytalanította őket. Slot csapatát jelenleg akkor is fel lehetne ismerni a futballja alapján, ha a labdarúgók fején csuklya lenne, és semleges mezt viselnének. Az FA-kupa talán Slot egyetlen hibás döntése miatt szállt el, a BL-ből az egyik fő esélyessé előlépő PSG verte ki őket drámai csatában, a Ligakupa döntőjét pedig éppen a párizsiak elleni csata és sokk után rendezték meg. A 38 meccses Premier League-nél viszont nincs jobb értékmérő, 19 kőkemény ellenfelet kell legyűrni, magad mögött hagyni, és a versenyfutás hétről hétre, tíz hónapon keresztül tart. Tilos kisebbíteni az érdemeket, értékteleníteni bármilyen módon is a győztes teljesítményét!

Nem véletlenül említettem csak marginálisan a csapat 8-asát, Szoboszlai Dominikot, aki első magyar futballistaként lett angol élvonalbeli bajnok, és a második idényében is trófeával gazdagodott. Válogatottunk csapatkapitánya néhány honfitársam nagy bánatára a Liverpool egyik legfontosabb láncszemeként örülhet a sikernek, sohasem veheti el tőle senki, amit elért és megélt. Slot kezdettől fogva bízott benne, nem érdekelték az idény eleji kritikus hangok, tudta, miért „Dom” kell neki abba a pozícióba. Kereshetett volna egy művészt, egy zsonglőrt „tízesnek” vagy nevezzük irányítónak, aki lehet, hogy néhány góllal többet lő vagy gólpasszal többet ad, de a csapatjátékban megközelítőleg sem annyira hatékony, a védekezése pedig nem olyan magas fokú, mint Szoboszlaié az első pillanattól kezdve. A Liverpool gépezete akkor működött jól, amikor Dominik a pályán volt, elképesztő munkabírása és futómennyisége mellett higgadt passzjátéka, okos megoldásai és sokszor már vérnyomásemelő önzetlensége is kellett, hogy a „vörösök” ennyire kiegyensúlyozottak legyenek. Hisztizhetett volna jobban, amikor olyan helyzetben nem kapta meg a labdát, amikor ő passzolt volna a másik helyében, de inkább elhelyezte magát a hierarchiában és végigdolgozta az idényt a csapatért, a bajnoki aranyért. Ahogy Szoboszlai egész pályafutására jellemző volt az, hogy sohasem akar hatalmasat ugrani, de mindig a megfelelő lépést választja a feljebb jutáshoz, úgy valószínűleg most is ezt az utat járja be abban a bizonyos hierarchiában, és lesz olyan, amikor nem veszik el tőle szabadrúgásnál, tizenegyesnél a labdát, és olyan is, hogy nem ötből egyszer gurítják vissza a labdát neki a tizenhatosra lövésre, hanem legalább háromszor. Szoboszlaiból a nemzetközi mezőnyben meghatározó, a mérvadó szakvélemények szerint is elit középpályás vált, aki minden bizonnyal még mindig nem ért pályája csúcsára. Becsvágya nem lett kisebb, néhány perccel az angol bajnoki cím megszerzése után már a következő álomról, a Bajnokok Ligája megnyeréséről beszélt – ez csak annak meglepő, aki nem ismeri őt. Tette mindezt úgy, hogy a bajnoki ünneplés közben egy pillanatra sem engedte el a magyar zászlót, az egész világ láthatta ezt a fehérvári fiút nemzeti színeinkkel ünnepelni, és a sportszakmai kvalitásai mellett megmutatkozott valódi emberi oldala is. Ő az, aki sohasem felejtette el, hogy egy palotavárosi panelból indult, egy ütött-kopott kispályás csarnokban volt gyerek, de megálmodta a saját világát, belépett vágyai kapuján, s ezzel küldött üzenetet minden magyarnak: merjünk már nagyok lenni!

Szoboszlai Liverpoolban végképp az lett, hős és már halhatatlan.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!