„Őt maga az ördög sem tudná kidobni” – Vladimir Guerrero fantasztikus története

Ha valaki a dominikai Don Gregorióban jár, az utcán dominózó, kecskét sütögető társaságban fel sem ismerné Vladimir Guerrerót, a baseball-legendát, akiért a kétezres évek elején egész Amerika megőrült.

Pontosabban megőrült volna, ha látja, mert Guerrero 1996 és 2003 között a kanadai Montreal Expos jelentéktelen, azóta meg is szűnt MLB-csapatában varázsolt, amelynek még a helyi tévé is csak minden harmadik meccsét közvetítette, az Egyesült Államokban pedig hősünk csak a sportösszefoglalókban bukkant fel nagyritkán.

EGY ÉV ALATT HATSZOR SZÓLT AZ EDZŐHÖZ

Kerülte a feltűnést, kijelentve, hogy nem akar híres lenni, szponzorációt sem vállalt, hiába maradt le így sok millió dollárról. Évekig angolul sem tanult meg, egyik edzője épp ezért nem is avatkozott bele, mit csinál: volt olyan szezon, amely során mindössze hat alkalommal szóltak egymáshoz bármit is. Sőt, a tréner az egész stábnak kiadta, hogy ne is zargassák az ifjút semmivel – ilyen őstehetséget úgyis felesleges ostobaság lett volna megzabolázni.

Vladimir Guerrero ugyanis ösztönös zseni volt.

A teniszben mindenhonnan nyerőt ütni próbáló Marat Szafin, a kézilabdában a bármit megkockáztató korai Görbicz Anita, a futballban a még egy megfordulós cselért az anyját is eladó Ronaldinho volt ilyen – sosem tudhattad, mi lesz a következő lélegzetelállító mozdulata, de azt sem, hogy az jó lesz-e a csapatnak, amit csinál, csak azt, hogy vigyorogni fogsz, ha meglátod.

„Minden nap láttam tőle valami olyat, amire azt mondtam, úristen, ez hihetetlen” – mondta például az említett edző, Frank Robinson, akit pedig 14-szeres All Starként, az 1966-os nagydöntő legértékesebb játékosaként, élő legendaként nem lehetett annyira egyszerű meglepni.

INKÁBB NEM IS KÉSZÜLTEK ELLENE

Guerrero varázslata abból állt, hogy nem vett tudomást az esélyekről.

A baseballban, ugye, a dobójátékosnak egy az ütőjátékos teste melletti képzeletbeli téglalapba kell céloznia a labdával, ahonnan azt jól meg lehet suhintani, különben nem érvényes a dobása. Csak épp nem Guerrero esetében, aki vakmerő dominikai utcagyerekként ütött mindent, ami felé repült: a fejéhez, a bokájához menő, sőt, a földről felpattanó, földi halandó számára eltalálhatatlan labdákat is, megtréfálva az ellenfeleket és elkápráztatva a nézőket félelmetes, de taktikailag nem mindig indokolt reflexmozdulataival.

Ha pedig kint szerepelt a mezőnyben, szélsebesen ágyúzta vissza az elkapott labdát az alappontokra, hetven-nyolcvan méteres távolságokat áthidalva – közben ügyet sem vetve arra, hogy a másik csapat játékosai is lefülelhetik vakmerő dobásait. Az ellenfelek nem tudtak mit kezdeni vele.

„Minden meccs előtt végigbeszéltük, melyik ütő ellen mi volna a helyes taktika, melyiknek mik az erősségei, a gyengéi. Aztán mikor Vladhoz értünk, csak egymásra néztünk, és azt mondtuk, hagyjuk. Őt maga az ördög sem tudná kidobni” – szólt egy visszaemlékezés.

Cserébe Guerrero sem készült sokat az ellenfelekből. Nem tanulmányozta a vele szembe kerülő dobójátékosok szokásait, nem terhelte az elméjét azzal, hogy videofelvételeket nézegetett volna róluk – jobbára a nevüket sem tudta. Ehelyett ösztönös tehetségére alapozott, arra, hogy valahogyan úgyis belekap majd a labdába.

És jól kalkulált. Minden évben parádés statisztikai mutatókat produkált – viszonylagos csendben. Csak akkor lett egy fokkal híresebb, mikor 2004-ben aláírt a Los Angeles Angelshöz, majd egyből az egész Amerikai Liga legértékesebb játékosa lett, de aztán évek alatt megkoptak a játékstílusához elengedhetetlenül szükséges reflexei, így 2011-ben, még csak 36 esztendősen csapat nélkül maradt, majd egy utolsó, hamvába holt próbálkozást követően egy évre rá haza is költözött a városkájába, Don Gregorióba.

A POCSOLYÁBÓL ITTA A VIZET

Persze neki mindig a család volt a legfontosabb – a Guerrerók leginkább csak egymásra számíthattak.

Az édesanyjuk Venezuelában dolgozott, és a pénz mellett rendszeresen egy-egy fényképet küldött haza, hogy a gyermekei el ne felejtsék az arcát. Később ő is Amerikába költözött a fiához és minden mérkőzés előtt főzött neki – meg az összes többi latin-amerikai játékosnak is, beleértve a hazai ízeket ugyanúgy hiányoló ellenfeleket – Vladimir Guerrero sokszor tucatnyi ételes dobozzal érkezett meg egy-egy meccsre.

A srácokat (akik közül másik három is profi játékos lett) eközben egy nagynénjük nevelte, igen szerény körülmények közt: miután egy hurrikán levitte az áram és folyóvíz nélküli viskó tetejét, egyetlen szobájuk felett maradt fedél, ahol heten osztoztak a két ágyon. Most is ez a ház a családi főhadiszállás, csak hősünk rendbe hozatta és ráépített még két emeletet az édesanyjának.

A kis Vladimir – aki a természeti katasztrófa után csatornázás és tiszta kutak híján olykor a pocsolyákból ivott – földeken dolgozott, ötödikes korától már minden nap, hogy meg tudjon élni a család. De addig sem járt sokat suliba: az egyetlen környékbeli iskolát szükségszállássá alakították a hurrikán károsultjainak, a família egyetlen kerékpárjára pedig nagyobb szükség volt annál, hogy bárki egész napra átkarikázzon vele a szomszéd városba tanulni.

A kevés szabadidőben a kiskölykök leginkább baseballozással mulattatták magukat, cserélgetve egymás közt az egész településre jutó kilenc baseballkesztyűt – egy korábban innen elszármazott profi ajándékát – Guerrero épp ezért utóbb MLB-játékosként minden nyáron több zsáknyi sportcuccot osztogatott szét szülővárosa gyerekei közt.

Az nem volt kérdés, hogy a kis Vladimir az egyik legnagyobb tehetség a környéken. A Montreal Expos toborzóján például két különböző méretű kölcsöncipőben (a nagyobbikat kitömte egy zoknival) is annyira jól játszott, hogy azonnal 2100 dolláros szerződést kapott, így végre vehetett magának új lábbelit, miután a réginek egy ideje hiányzott a talpa. Innen pedig már egyenes út vezetett a profik közé, főleg mert mint karrierje végén elárulta, 18 helyett 17 évesnek hazudta magát, hogy jobban ráharapjanak...

A fiának, az ifjabb Vladimirnek már nincs szüksége ilyen trükkökre: a 19 éves srác előtt maga a neve is kinyitotta az ajtókat. Na meg a tehetsége is, merthogy már most a Toronto Blue Jays játékosa, épp úgy Kanadában kezdve a pályafutását, mint édesapja. (Vladimirnek egyébként, mint perirataiból kiderült, öt asszonytól összesen nyolc gyermeke van, így havi 30 ezer dollárt költ csak a gyerektartásra.)

Emellett még három Guerrero unokatestvér is bontogatja szárnyait a fiatalok ligáiban, Vladimir testvérei pedig betonüzemet, halpiacot és csirkefarmot üzemeltetnek Don Gregorióban, így kenyeret adva a közösségük tagjainak kezébe.

Mert még ha akár a Hírességek Csarnokáig jut is, egy Guerrero nem felejti el, honnan indult.