NHL: ikerhatás – fivére után Daniel is mérföldkő közelében

Vasárnap: Manhattan, a lenyűgöző történelmű Madison Square Garden.

Szerda: Brooklyn, a hipermodern Barclays Center.

Napjainkban ezek voltak Daniel Sedin jégkorong-pályafutásának legfontosabb helyszínei, mert az 1000. NHL-pontja megszerzése határán áll: az első alkalom a New York Rangers ellen lett volna, a következő a New York Islanders ellen jött. A Vancouver Canucks 37 éves svéd balszélsője 998 pontnál tart jelenleg, úgyhogy nem az a kérdés, eléri-e a mérföldkövet, hanem az, hogy mikor. És kik után.

De mit jelentenek ők Vancouvernek és Vancouver nekik?

A TÁVOLI KISVÁROSBÓL A HALL OF FAME-IG

Harminchét éve: Örnsköldsvik, egy harmincezres kisváros Svédország keleti partjának közepén – nemcsak Daniel, hanem Henrik Sedin jégkorong-pályafutásának kiindulópontja is. A papa, Tommy itt játszott a helyi MODO-ban a hatvanas években, manapság pedig iskolaigazgató-helyettes, míg a mama, Tora ápoló. Első gyermekeik, Stefan és Peter voltak, Henrik és Daniel csak utánuk következtek – de nagyjából egyszerre. Ikrek. Henrik nyerte meg a „gyorsasági versenyt” hat perccel – bár ikreknél olykor mondani szokás, hogy a versenyben igazából az győzött, aki kijjebb tessékelte a másikat, és kicsit még egyedül maradt a birodalomban… Ám a Sedin ikreknél életük majd' négy évtizede alatt sem lehetett hallani irigységről, gyakorlatilag egész karrierjüket együtt töltik, és az 1000. NHL-alapszakaszpont megszerzését is viszonylag összehangolták. Henrik 2016. január 21-én góllal ünnepelte az ezrediket (nyilván az öccse volt az egyik gólpasszos): „Amikor én közelítettem az ezredikhez, nem esett le, micsoda teljesítmény ez, egészen addig, amíg el nem értem. Biztos vagyok benne, hogy vele is így lesz.”

Henriknek 16 idény 1213 mérkőzése kellett az ezerhez – a korábban idáig elérő három svédből csak kettő csinálta gyorsabban: Nicklas Lidström (1142) és Daniel Alfedsson (1157), Mats Sundinnak több idő kellett (1349). Hozzájuk csatlakozhat még ugyanebben az évben Daniel az 1251. meccsén vagy az 1252.-en vagy kicsit később...

„Majd megtörténik, amikor megtörténik, de ebben az idényben más a szerepem, úgyhogy lehet a következő meccsen, vagy hat fordulóval odébb is” – mondta Daniel, aki a testvérével egyetemben a Canucks korelnöke. Az újonc vezetőedző, Travis Green feladata azonban a fiatalítás, úgyhogy az ikrek játékideje csökken: az előző idényben még 18 perc felett volt az átlaguk (Henriknek 19 felett is), mostanság viszont alig több mint 14. Ami persze nem azt jelenti, hogy leselejteznék őket.

„Mindkettőnek a Hírességek Csarnokában a helye. Daniel is megszerzi azt a két pontot, ezt mindannyian tudjuk, és fantasztikus teljesítmény lesz. Nagyon régóta van az NHL-ben, elképesztő dolgokat vitt véghez” – mondta Green, és akármilyen panelrengetegnek tűnik a nyilatkozata, azért van alapja. Mindkét fivér olimpiai és világbajnok, odahaza is megnyerték ugyanazokat a trófeákat és egyéni díjakat, legfeljebb egy év különbséggel vagy pedig megosztva. Egyetlen dolog hiányzik a gyűjteményükből: a Stanley-kupa.

FELÉGETETT VACSORAASZTAL

A Sedineket egyszerre draftolta a Canucks, amire nem kifejezés, hogy nem gyakori – inkább a

lehetetlen volna a találó. Statisztikailag kimutatták már, hogy egy észak-amerikai gyermeknek is nagyobb az esélye a lottóötösre, mint arra, hogy bekerüljön az NHL-be. Akkor gondoljunk bele, hogy az óperencián innen, fent, északon, még ha a hokinagyhatalomnak is számító Svédországban, de egy kisvárosból nem egy, hanem két srácnak, testvéreknek, ikreknek egyazon év egyazon draftjának egyazon körében egyazon csapathoz kerülnie mekkora esélye van?!

„Sosem gondoltam volna, hogy összejöhet. Egyszerűen az NHL-ben nem így működnek a dolgok. Amikor az 1999-es draftra jöttünk, azt hittem, majd elvisz minket két különböző klub, aztán ennyi. Persze hallottunk pletykákat, de aztán öt perccel az első választás előtt odajött hozzánk a lelátóra Thomas Gradin, a Canucks svéd játékosmegfigyelője és Brian Burke, az igazgató, és közölték velünk, hogy kötöttek néhány üzletet, úgyhogy a második és harmadik helyen lefoglalják a játékjogunkat” – mesélte Daniel Sedin idén szeptember elején, amikor Henrikkel együtt kiöntötték a lelkület a Players Tribune felületén.

Elsztorizták, hogy semmit sem tudtak Vancouverről azon túl, hogy a svéd és ugyancsak MODO-legenda Markus Naslund is játszott ott, mert az NHL nyugati parti meccseit sosem látták, mivel a nagy időeltolódás miatt képernyőre is alig kerültek Svédországban. Viszont mégiscsak akadt egy szál, amelybe kapaszkodhattak Vancouver kapcsán, mert a draft környékén egy háromnapos táborba eljutottak a vonatkozó államba, British Columbiába, ahonnan élményekkel megpakolva tértek haza.

„Egyetlen srácra emlékeztem: Joe Thorntonra. Egy évvel idősebb volt nálunk, de mintha férfi jégkorongozott volna kisfiúk ellen. Minden alkalommal, amikor közel kerültem hozzá, egyszerűen elvette tőlem a korongot” – mondta Henrik, mire Daniel átvette a szót: „Emlékszem, ültem a kispadon, és azon gondolkodtam, mennyire jó ez a gyerek. És nekünk ugyanebben a ligában kellene játszanunk?”

Ma is ugyanabban a ligában játszanak: Thornton az 1997-es draft 1/1-eseként került Bostonba, ahonnan a 2004–2005-ös lockout után vitték San Joséba. Sedinéknek is fordulópontot jelentett a bérvita miatt elmaradt NHL-szezon: a MODO-ba hazatérve jöttek rá, fizikailag mennyire el vannak maradva az észak-amerikai igényektől.

„Az első néhány NHL-évad nehéz volt, nehezen viseltem a kritikákat, néha a meccsek után hazatérve be sem kapcsoltam a tévét, nem akartam hallani, miket mondanak rólunk. A lockout évében viszont eszméletlenül dolgoztunk” – emlékezett Henrik, amihez Daniel hozzátette, hogy miután egy sorba kerültek a nagy melós Anson Carterrel, akkor ugrott a helyére minden.

A Sedinek egymásutáni idényekben pontkirályok lettek, és 2011-ben egészen a Stanley-kupa-döntőig meneteltek a Canucksszal, és összesítésben már 2–0-ra is vezettek a Boston Bruins ellen. Aztán 3–2-re is. De még 3–3-nál, a mindenről döntő hetedik meccset is otthon játszhatták, azaz meg volt terítve az asztal az ünnepi vacsorához. De 4–0-ra a Boston győzött, megnyerte a bajnokságot, elvitte a Stanley-kupát, a számtalanszor a világ legélhetőbb városának választott Vancouvert pedig felégette a dühödt tömeg.

BESZÉLNI JÁGRRAL

„A hetedik meccs után a családjainkkal felmentünk egy páholyba, hogy együnk valamit. Ott láttam a tévében, hogy kitörtek a zavargások, füst van mindenütt – megszakadt a szívem. Sosem éreztem magam olyan üresnek” – szomorkodott Daniel, de a keserűség, a svéd nagyfaluból a világsztárságig megtett út és a Stanley-kupa hiánya dacára sem hajlandóak elmenni máshova.

„Ha valaha is megnyerjük a Stanley-kupát, az Vancouverben lesz. Ha pedig elszállt a lehetőségünk, akkor elszállt. Vancouver oly sokat adott, hogy mindent megteszünk, hogy visszaadjuk. A Stanley a világ legnehezebben megszerezhető sporttrófeája, és amikor ilyen közel kerülsz, a fájdalom nem elég kifejező szó… De másnap is suliba kellett vinnünk a gyerekeinket. Ki kellett mennünk az utcára. És bárkivel találkoztunk, támogatott. Senki sem szólt hozzám bántóan. Ezt sosem felejtem el” – közölte Henrik, mielőtt Daniel zárta a sorokat: „Harminchét évesek vagyunk, a pályánk lassan a végéhez közeledik. A szerződésünk lejár, de az utolsó évet kiélvezzük, és nem tekintünk nagyon előre. Ki tudja, lehet, van még bennünk néhány szezon. Majd beszélünk Jágrral… De akármi is történik, a Canuckshoz tartozunk, mindig is hozzá fogunk, mert Vancouver az otthonunk.”