Szirányi Balázs (Fotó: Török Attila)

 

– Amikor áprilisban bejelentette a visszavonulását, azt mondta, nem érzi, hogy megrendült volna, ahhoz idő kell. Hiányzik már a vízilabda?
– Nem sokat változtak az érzéseim, ami talán annak köszönhető, hogy nem szakadtam el a közegtől – kezdte a 39 éves Szirányi Balázs, aki játékos-pályafutása utolsó négy idényét a Honvédban töltötte. – Utánpótlásedzőként a klub kötelékében maradtam, a korábbi csapattársakkal is tartom a kapcsolatot, a barátságok megmaradtak. Azért furcsa érzés, hogy már nem a medencében, hanem a parton vannak feladataim, de a napi edzésekkel járó terhelés egyáltalán nem hiányzik, és bármilyen meglepő, egyelőre a meccsélmény sem.

– Mikor döntötte el, hogy szögre akasztja a sapkát?
– Egy ideje már érlelődött bennem a gondolat, szóval nem hirtelen elhatározás volt a visszavonulás, hanem egy folyamat vége. Egyre kevesebbet játszottam, sokat voltam sérült, ráadásul időközben belekóstoltam az edzői hivatásba, amit nagyon megkedveltem, szerettem volna több időt fordítani rá. A legutóbbi idény előtt hosszabban is beszélgettem a vezetőedzővel, Szivós Marcival, akkor döntöttük el közösen, hogy a bajnokság végén befejezem a játékos-pályafutásomat.

– Edzőként immár harmadik éve irányítja a Honvéd 2010-es korosztályú csapatát. Milyen a közös munka a gyerekekkel?
– Minden pillanatát élvezem! Amikor átvettem a csapatot, még csak a vízilabda alapjaival foglalkoztunk, hiszen tíz-tizenkét éves gyerekeknél a nevelés, a pedagógia a legfontosabb. Azért ezt a korosztályt kaptam meg, mert az ő edzéseiket tudtam a legkönnyebben összeegyeztetni a sajátjaimmal, de mostantól már erre sem kell figyelni, örülök, hogy több időm és energiám jut az edzői feladatokra. Ahogy nőnek fel a játékosok, úgy kerülnek fokozatosan előtérbe a taktikai finomságok, alig várom, hogy átadhassam nekik a játékosként megszerzett tudásom.

– A centerekre kiemelt figyelmet fordít?
– Négy center is van a csapatomban, és kissé talán részrehajló vagyok velük... Mivel én is ezen a poszton játszottam, nekik tudok a legtöbbet segíteni, örülök, hogy nyitottak rá. Az elmúlt évtizedekben sokat változott a vízilabda, gyorsabb lett a játék, az erő és az állóképesség mellett a mozgékonyság is elvárás lett a centerekkel szemben. A mezőnyjátékosok ugyanakkor továbbra sem tudnak igazán érvényesülni centerként, mert azokat a készségeket, amelyeket ez a poszt megkövetel, nem lehet egyik napról a másikra elsajátítani.

– Irigylésre méltó helyzetben vannak a tanítványai, elvégre Bajnokok Ligája-győztes, magyar és spanyol bajnok klasszis foglalkozik velük. Elégedett a pályafutásával?
– Büszke vagyok minden trófeára, de azt tartom igazán nagy fegyverténynek, hogy hét-nyolc éven át a világ élvonalához tartoztam. Szerencsés ember vagyok, nem bántam meg semmit utólag – amikor válaszút elé kerültem, általában jó döntéseket hoztam. A Barcelonetával minden sorozatban felértünk a csúcsra, majd a Ferencvárosban is volt még két jó idényem, a második magyar bajnoki címemmel pedig keretbe foglaltam a pályafutásomat.

Szirányi Balázs pályafutása utolsó négy idényében a Honvédot erősítette (Fotó: Balogh László)

 

– Elképzelhető, hogy edzőként visszatér a zöld-fehérekhez?
– A Fradiban nevelkedtem, ezért különleges helyet foglal el a szívemben a klub, de edzőként még az út elején járok, nem tudni, mit hoz a jövő. Ha így alakulna, valószínűleg otthon érezném magam.

– Hosszú távra tervez az utánpótlásban, vagy szívesen irányítana felnőttcsapatot is?
– Amikor eljön az ideje, örömmel állok a kihívás elébe, de egyelőre élvezem, hogy gyermekekkel foglalkozhatok. Minden korosztálynak megvan a maga szépsége és nehézsége. A kisebbeknél robbanásszerű a fejlődés, de nem mindig könnyű fegyelmezni, míg serdülőkortól előtérbe kerülhetnek a szakmai finomságok, ugyanakkor több idő kell a látványos javuláshoz. A pedagógiai érzék minden csapatnál fontos, fiatal edzőként sokat segít, hogy emlékszem rá, játékosként milyen impulzusok értek. Igyekszem szigorú és következetes lenni, de a szülők szerint azért néha meglágyul a szívem.

– Több mint tíz évet élt és játszott Spanyolországban, honosított játékosként a spanyol válogatottat is erősítette. Tartja még a kapcsolatot korábbi csapattársaival?
– Igen, még nem volt olyan generációváltás, hogy ne ismerjek szinte mindenkit a jelenlegi válogatottból. A szövetségi kapitánnyal, David Martínnal annak idején együtt is játszottam, másodedzőként pedig a Barceloneta sikereiből is kivette a részét. Kivételes szakember, aki az idén világbajnoki címig vezette a spanyol válogatottat. De nemcsak ő, hanem a játékosok is megérdemlik a sikert, amikor nem a mieinkkel játszanak, szurkolok nekik. Szép időszakot töltöttem kint, jó csapatunk volt, már akkor érezni lehetett, hogy idővel meglesz a fokozatos építkezés eredménye.

– Ha már építkezés: elkészült a családi ház?
– Tudja, milyen ez, egy ház sosincs kész teljesen, de jól állunk. Itthon tervezzük a jövőnket, s bár a spanyolországi hobbijaim közül a tengeri búvárkodást nehéz lenne Magyarországon is űzni, az elmúlt években a horgászat lett az új szenvedélyem, ezzel tudok igazán kikapcsolódni. S mielőtt felhívná rá a figyelmem, nekem is leesett a tantusz, hogy szinte minden a vízhez köt. Úgy látszik, ez a természetes közegem, nem tudok, de nem is szeretnék elszakadni tőle.