Munka, hit, szenvedély – Patai Gergely jegyzete

Amikor másfél hónappal ezelőtt kinevezték Varga Zsoltot a magyar férfi vízilabda-válogatott élére, s az is kiderült, hogy a következő idényben párhuzamosan a Ferencvárost is irányítja, a kollégákkal szinte egyszerre kérdeztük őt: „Hogy fogod ezt bírni?” Erre elmosolyodott, és ezt felelte: „Ismertek, tudjátok, hogy munkamániás vagyok.”

Hogyne tudnám, éppen ezért féltem – gondoltam magamban. Aggódtam az egészsége miatt, tartottam tőle, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, de közben bizakodtam is, mert a hazai rendezésű világbajnokság kudarca után éppen ez kellett a csapatnak. Munka, hit, szenvedély.

Nem is húzták az időt, néhány nappal Varga Zsolt kinevezése után már munkába is állt a megfiatalított válogatott a Szigeten – erre szokták mondani, hogy kutyaharapást a szőrivel, képzelhetjük, milyen érzés lehetett három héttel a vébé után ismét besétálni a Hajósba. De a CSAPAT – így, csupa nagybetűvel – nem keresett kifogásokat, hanem beleállt a munkába, márpedig arra már Voltaire Candide-ja is rájött, hogy bizonyos helyzetekben ez a legjobb megoldás.

S ha már szépirodalom: ahogy Varga Zsolt nagy kedvence, Victor Hugo írja A párizsi Notre-Dame-ban, az idő az építész, egy hónap alatt pedig nehéz csodát tenni – ezt talán nem is várta senki, elvégre az olimpiát két év múlva rendezik. Nekem sem voltak vérmes reményeim, hiszen a vízilabda azon kevés sportágak egyike, amelyekben Európa-bajnokságot nyerni a legnehezebb, azt pedig maga a szövetségi kapitány mondta, hogy bizonyos játékelemekben a spanyolok, az olaszok és a horvátok is jobbak, mint a mieink.

De nem annyival, hogy fiatalos lendülettel, akarattal és alázattal ne lehetne kompenzálni a lemaradást. Márpedig az a tizenöt gladiátor, akit magával vitt a kapitány a csatába, a falon is átment volna. Nem számított, hogy az újonc Izrael vagy a világbajnok Spanyolország az ellenfél, az első ráúszástól a végső dudaszóig szívvel-lélekkel küzdöttek a srácok – ha engem kérdeznek, ez mindennél többet jelent.

Az már csak ráadás, hogy a csoportkörben esélyt sem adtak a regnáló olimpiai bajnoknak, hogy a minden tornán a legfontosabb mérkőzésnek titulált negyeddöntő ezúttal nem jelentett akadályt, s hogy a spanyolok világklasszis kapusát, Unai Aguirrét egy negyed alatt sikerült elbizonytalanítani az elődöntőben. Nem volt messze az arany sem, s bár ezúttal be kell érni az ezüsttel, biztos vagyok benne, hogy ez a csapat sok örömet szerez még nekünk.

Téglák vannak, malter is van, de tudjuk jól, az idő az építész.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!