Nem a szél fújta el – Kemény Dénes nemcsak megszerezte, meg is tartotta

Kemény a fóbia kitételt még kevésbé szívelte. Mondhatni, fóbiája volt a „szerbfóbia” szerkezettől. Ám a 2001. júniusi, hazai Eb csoportkörében elszenvedett 5–8, majd bő egy hónappal később a fukuokai vb középdöntőjében kialakult 7–8 azt mutatta, hogy a délszlávok döbbenetes érzelmi töltettel zuhannak vízbe a mieink ellen, bekkjeik mintha a hajdani „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” ávós jelszó szellemében sanyargatnák gólzsákjainkat.

2002 nyarán aztán fellázadtak az „elítéltek”. A budapesti Unicum-kupán 7–5-je után az augusztusi belgrádi világkupán három napon belül kétszer intézték el fiaink 9–7-re és 7–5-re a házigazdát a Tasmajdan uszoda négyezer üvöltő nézője előtt. Elnézést, hogy ismét a saját példámmal hozakodom elő, de ép ésszel nemigen reméltem, hogy saját barlangjában kétszer terítjük le az oroszlánt, ezért a második meccsről, történetesen az elődöntőről hazajöttem egy barátom lagzijára. Furdalt a lelkiismeret, ezért megfogadtam, ha ismét nyerünk, az ünnepi asztal mellől indulok is vissza a másnapi fináléra. Így a 7–5-ös diadal hallatán „lakodalmi lendülettel” szálltam fel hajnalban a belgrádi vonatra. Természetesen rögvest elaludtam, és amikor órák múlva felriadtam, az ablakból kibámulva az első felirat, amely a szemembe ötlött, ez volt: Indija. Riadtan kutattam emlékeimben, hogyan és hova vethetett a sors, de rájöttem, ez a szerémségi kisváros Újvidék és Belgrád között. Tehát jó irányba haladtam, miként csapatunk is. Mert bár a döntőben 10–9-re kikaptunk az oroszoktól, ez kis túlzással senkit sem érdekelt, addigra ugyanis általánossá vált a vélekedés: a magyar–jugoszláv párharc győztese a világ legjobbja.

Ezt 2003 igazolta is. A június, kranji kontinenstornát az immár Szerbia-Montenegró nevet viselő alakulat nyerte, együttesünket még az előcsatározások során, hosszabbításban, aranygóllal 7–6-ra legyűrve. Benedekék a bronzmeccsen „bal kézzel”, 12–6-ra elkalapálták az oroszokat, aztán a budapesti Unicum-kupával „összefolyó” világligában 11–7-re a szerb-montenegróiakat is. (A név egyeseknek annyira új volt, hogy egy tekintélyes magyar sportvezető makacsul a Szerbia és Montgomery verziót használta.)

A júliusi barcelonai világbajnokságon elmaradt a nagy találkozás, az olaszok az elődöntőben eltakarították a déli szomszédokat. Ettől még nem hullott a magyar válogatott ölébe az 1973 utáni második vb-arany: a görögök elleni elődöntőben és az olaszok elleni döntőben is hosszabbításban alakult ki a 9–8, illetve a 11–9. Az utóbbi meccsen – a Palau San Jordi 10 800 nézője, minden idők legnagyobb vb-közönsége előtt – Vári már a 15. percben kipontozódott, majd követte őt Varga Tamás, Steinmetz Barna és Fodor is. A kapitányban talán ekkor rögzült, hogy egész jól lehet pólózni klasszikus állóbekk nélkül is, ám valószínűleg nem azonnal, mert a ruhástul vízbe rántott sikeredző láthatóan az életéért küzdött. Nagy nehezen partra vetődve hanyatt dobta magát a medence partján, mintha a fedett uszodában is az égboltot bámulná, majd miután visszatért belé a szusz, valósággal lelkendezett: „Csak a vb-cím hiányzott eddig a gyűjteményünkből, ezzel még tartoztunk a szurkolóinknak. Például annak a legalább ezer embernek, aki Barcelonába is eljött miattunk, mert jobban bízott bennünk, mint talán mi magunkban. Mert felkészülhettünk bárhogy, két rossz lövés elronthatta volna az egészet, hiszen csak-csak emberből vagyunk.” Ennek ékes bizonyítékaként Madaras Norbert, a finálé 23 éves, háromgólos hőse nem győzött hitetlenkedni: „Ez életem legszebb napja, de még nem igazán sikerült feldolgoznom.”

Aztán még szebb napok jöttek. A 2002-es belgrádi világkupa után a 2004-es olimpián is kétszer verték meg pólósaink a szerbeket, az első és az utolsó játéknapon, mindkétszer 3–0-s utolsó negyeddel. Pedig az ellenfél nyilvánvalóan minimum fizikai megfélemlítésre vagy akár megsemmisítésre tört, hiszen a nyitó csoportmeccsen Csirics tisztán víz felett, nagy ívben kivezetett pofont kent le Szécsinek, Molnárt pedig precíz térdrúgással találták orron. Mivel az uszoda kivetítője mindkét bűntényt visszalassította, egyre balkánibbá feszült a hangulat. A 3–4-ről kibrusztolt 6–4-es győzelemről Kemény higgadtan csak annyit mondott, „Most inkább a karakterünkkel nyertünk, nem a tudásunkkal”, Kiss Gergő kicsit érdesebb stílusban jegyezte meg: „Ezt a Sapics gyereket még meg kell dolgoznom majd.” A világ egyik legerősebb és leggólveszélyesebb játékosára célzott, aki kereken két hét múlva a döntőben meg is kapta a magáét. Igaz, mástól, máshogyan, őrületes módon.

A vízilabda athéni rangját mutatta, hogy a program összeállításakor közvetlenül a záró szám, a férfi maratoni elé helyezték a férfifinálét. Az előbbi a múlt dicsőségét volt hivatva szolgálni, míg az utóbbi a jelenét lett volna, a szervezők hazai elsőséggel kalkuláltak. Csakhogy a szerbek rosszul viselik, ha áldozatként számolnak velük, ezért az elődöntőben darabokra szedték szét a görögöket (7–3). Pedig nem ellenük, hanem kizárólag a mieink ellen készültek; Sydneyért akartak visszavágni, nem csupán nemzeti, hanem személyes okokból is, ugyanis a magyarok kilenc, a szerbek nyolc olyan pólóst vonultattak fel, aki részese volt a négy évvel azelőtti ütközetnek.

Athénra Szécsi kezdőkapussá vált, és kezdetben tényleg úgy védett, mint egy kezdő kapus, két és fél perc elteltével 3–0 lett, nem ide. Majd 3–3-ról a harmadik negyed végére 7–5, megint oda. A lelátón és a sajtótribünön is tetőzött a délszláv folklór, a mellettem viháncoló kollégának közepes határozottsággal jegyeztem meg: még nincs ám vége. Sokkal fontosabb, hogy Kásás is így gondolta, mert előbb egy csellel Sefiket ráugrasztotta a bal kapufára, majd büntetőből is betalált, 7–7-re egyenlített. Kiss Gergő vágta be a nyolcadikat, és az utolsó szerb akciónál jött el az egyetemes pólóhistória legmisztikusabb pillanata.

A szerbek 16 másodperccel a duda előtt emberelőnybe kerültek, labdajáratás után Sapics ziccerben emelkedett lövésre, amikor sípszó harsant, mire ő értetlenkedve nézett ki a bíróra. Amaz jelezte, ő ugyan nem fújt, nem is volt miért, de a mozdulat megtört, a félkényszerből elengedett löketet Szécsi bravúrral a léc fölé tolta.

Azért természetesen nem a vonat fütyült, hanem a lelátó egy – akkor még – névtelen alakja akasztotta meg a valószínű egyenlítést. Akit odaát elátkoztak, mi viszont elismeréssel adóztunk a fair play díjra nyilván nem pályázó ismeretlennek, hogy képes volt kivárni a valóban döntő pillanatot. Mint utóbb kiderült, ehhez szakmai felkészültsége is hozzásegítette: Szilágyi Péter, Madaras Norbert első egri edzője, későbbi magyar női szövetségi kapitány fújta el végleg a szerb reményeket.

Magyarország megvédte (bocs, „Deni”) olimpiai bajnoki címét, Fodor Rajmund azon mód történelmi távlatba helyezte a döntőt, mondván: „Ami most történt, arra száz év múlva is emlékezni fognak.” Kiss Gergő más nézőpontból közelítve üvöltötte: „Most nem szakmázunk. Magyar vagyok, apa vagyok, fiú vagyok, boldog vagyok.” Dejan Szavics, a jelenlegi szerb szövetségi kapitány viszont a jelek szerint azt sem tudta, fiú-e vagy lány; amíg élek, nem felejtem el a halálra vált tekintetét, amint azt rebegi: „Ezt nem hiszem el. Sohasem voltunk és nem is leszünk ilyen közel ahhoz, hogy legyőzzük a magyarokat.”

Úgy bizony. Pekingben, 2008-ban aztán Szavics megszerezte harmadik olimpiai érmét, egy ezüst mellé a második bronzot – a mi harmadik aranyunkról legközelebb mesélünk.

(A következő részben: Athéntól Pekingig)