Aktív védekezés, passzív romantika – mesésen zárult a sydneyi olimpia

Kemény Dénes kapitánnyá választásakor kijelentette, elsőségeket nem merészel garantálni, de érmeket igen, és a 2000-es olimpiát megelőző öt világversenyen három arany, egy ezüst, egy bronz volt az állítását hitelesítő mérleg. Az előzetes várakozásokról hadd hozzam fel a saját példámat. Amikor az órára, percre lebontott olimpiai program nyilvánosságra került, tudósítóként riadtan észleltem, hogy a férfi vízilabda- és a női kézilabdadöntő egymásba csúszik, és máris azon kezdtem tépelődni, merre induljak majd október 1-jén délután. (Valóban mindkét fináléba bejutott a csapatunk. A pólóra szavaztam, mert biztos voltam a győzelemben, majd felállítottam az uszoda és a csarnok között a több száz bámészkodó járókelővel szembeni 3000 méteres akadályfutás országos rekordját, és a második félidő elejére értem oda a kézilabdára.)

Haladjunk időrendben, vissza a pólóhoz! A játékosoknak előbb be kellett kerülniük a keretbe, a csapatnak pedig utóbb a döntőbe. Firenze tizenöt Európa-bajnokából kettőnek eleve nem juthatott hely, mert az olimpiára csak tizenhárman utazhattak, de 1999 hősei közül végül négyen nem ülhettek fel a sydneyi gépre. Az eltiltása után visszatérő Benedek Tibor kiszorította a balkezes Kiss Csabát, a kapuban, Kósz Zoltán örökösnek hitt tartalékjaként Kovács Zoltán helyére a számára legjobb tempóban ugrott be Szécsi Zoltán (e cserének az elődöntő adta meg az értékét), kirostálódott még Tóth Frank és Vincze Balázs. Az Újpest irányítója az utolsó pillanatban, általános meglepetést keltve, később be is vallotta, képtelen volt végignézni a meccseket, azt, hogy a többiek győznek, nélküle.

Kemény sohasem titkolta, nehezen élte meg, ha egy-egy társat – mert annak tekinti, akivel heteket, hónapokat dolgozott együtt, és mindent beleadott a „melóba” – végül, a nagy utazás előtt el kell küldenie, a keretszűkítés legkínosabb pillanatát, a bejelentést rendre úgy tette meg, hogy mindenkit összehívott, és csak a tizenhárom kiválasztott nevét mondta ki. Vincze Balázs kapcsán külön megkérdeztem, miért éppen az egyik szellemi vezért hagyta ki, mire ő szokásos, egyszerre racionális és pikírt stílusában mondta: „Mert mindenkit nem lehet kivinni, és Székelynek a bajnok Fradival szenzációs idénye volt, Märcz pedig több poszton bevethető, univerzális játékos.”

A csoportmeccsekben gázolva mégis úgy éreztük, valaki, valami hiányzik. A felkészülést is jelentő Európai Nemzetek Ligája-sorozat keretében ugyan kétszer is kikaptunk három góllal a spanyoloktól, no meg egyszer-egyszer eggyel a horvátoktól és az amerikaiaktól, de ezeket inkább a „válogatóversenyekkel” járó kisebb nyűgnek tekintettük; az olimpián a horvátoktól (7–8), majd a jugoszlávoktól (9–10) elszenvedett vereséget már annál nagyobbnak. Ha e két „koki” között az amerikaiakat nem sikerül nagy nehezen 10–9-re legyűrni, még annak is fennállt volna a veszélye, hogy a nyolcból is kimalmozzák fiainkat. Legalább ennyire aggasztónak tűnt, hogy az addig a leghevesebb tűzben is jobbára az állát vakargató, vizet kortyolgató, „higgadt külső szakértőnek” tűnő mester a csoportmeccsek során pukkancsként rohangászott, ugrándozott a parton. Utóbb elárulta, Kósz Zoli térdsérülése, emiatti gyengébb lábtempója, „aligátor póza” tette feszültté, illetve az, hogy így a védőkből kellett kicsikarnia emberfeletti produkciót. „Denit” el is tiltották, és mivel ő mindig másodedző nélkül dirigált, hiányában a fiúk egymást cserélgették.

Nem állíthatjuk tehát, hogy angyali harmóniában vártuk az olaszok elleni negyeddöntőt, bár az addig magát össze nem zúzó Kásás Tamás csendesen megjegyezte: nyugi, most kezdődik az olimpia. Ő csak tudta… Történetesen közös kocsmázással kezdődött, mert a főnök az utolsó csoportmérkőzés után, másfél nappal a ki-ki rangadó előtt kiengedte az ausztrál éjszakába a társaságot. Utólag elhíresült, modern sporteposszá nemesedett a történet, amint a srácok éjféltájt a következő szövegű SMS-t küldik Keménynek: „Együtt vagyunk, fél óra múlva otthon vagyunk. A CSAPATOD.” A végén nagy betűkkel. De gondoljunk csak bele, ha Silipóék kiverik a mieinket, és így járja híre a „piálásnak”, a hazatérő kapitányt már a ferihegyi betonon felkoncolják. Csakhogy az olaszok ellen Kósz remekelt, Kásás is komolyan gondolhatta, amit mondott, mert négy gólt vágott, a 8–5-ös magyar diadal utolsó negyedében Ratko Rudic olasz tréner olyan vörös fejjel és kidagadt nyaki erekkel üvöltözött, hogy majdnem orvosért kiáltottam.

Aztán az elődöntőben mi kerültünk infarktusközeli állapotba, mert a jugoszlávok rendíthetetlennek tűntek, a harmadik negyedben 6–5-re vezettek. Kemény ekkor cserét határozott el: a földkerekség egyik legrutinosabb és legjobb, ám ezúttal nem brillírozó kapusa, Kósz helyére beküldte a zöldfülű, még kalkulálhatatlan Szécsi Zoltánt. Persze nem csak emiatt, de az utolsó felvonást 1–0-ra nyerve meg 8–7-re fordítottunk, a magyar válogatott olimpiai döntőt vívhatott.

Méghozzá az oroszok ellen, akik a spanyolok számukra is váratlan kiejtése után a hírek szerint kiittak egy medencényi vodkát. Mivel az elődöntő és a döntő között már nem volt szünnap, Gorskovék a finálé napján tartották meg. A 13–6-os tarolás így is minden képzeletet felülmúlt, Vári Attila az évszázados pólóhistória egyetlen bekkje, aki olimpiai döntőben a „műugrómedencéből” gólt csavart. A többit, ahogyan akkor zártam tudósításomat, szívek őrzik, nem szavak.

Azért persze az utóbbiakra is szükség volt. Annál is inkább, mert sorozatunk hőse Sydneyben két olyan kockázatot is vállalt, amilyen „tutista” edzőben fel sem vetődne. A kocsmázás engedélyezése és a jugoszlávok elleni kapuscsere kudarc esetén önmagában is egy-egy öngyilkossággal ért volna fel, ezért is kérdeztem meg már hazatérve Dénestől, nem mérlegelte-e, ha bejön a két húzás, a fiúké és Szécsié a dicsőség, ha nem, övé a szégyen. „Ha az ember randevúra megy, nem abból indul ki, hogy mindent el fog bénázni, és minden rosszul sül el, hanem abból, hogy a legjobb formáját hozza, és sikere lesz” – szólt a felelet, és a legfontosabb randevú valóban mesés véget ért.

Innen viszont csak lefelé vezethetett az út. 2001-ben Budapest harmadszor adhatott otthont póló Európa-bajnokságnak, nem csoda, hogy Sydney hőseit agyonszerette a hazai publikum. Majdnem bele is pusztultak. Dénes később úgy fogalmazott, „szigetet kívántam csinálni a csapatból”, de ez éppenséggel a Szigeten, a magyar főváros és a magyar szurkolók szívében volt képtelenség. A szavak jelentőségét az újságírók többségénél is inkább tisztelő „Deni” a bronzérmet úgy értékelte, csalódás, de nem kudarc, a két hónappal későbbi, fukuokai vb 5. helyezése viszont már inkább a kudarchoz közelített.

Akik több mint négy éve hiába fenték a késeket, most elérkezettnek látták az időt a döfésre, de lehanyatlott a kezük; a kapitánynak és csapatának megvolt már az aranyfedezete. Emellett Dénest a fél világ csábította folyamatosan, fel is vetettem neki, a 2001 nyári bukkanók után nem bánja-e, hogy maradt. „Nem tudtam volna elmenni. Túl kevés idő telt el Sydney óta, és túlságosan élő még az emlék ahhoz, hogy képes legyek bárkiket is mondjuk Kósz Zoli gyengéire tanítani” – így az ezúttal passzív romantikus énjét adó kapitány.

2002-től aztán amúgy is újra indult a hegymenet. Meredeken, de már korábban megismert és bejárt emelkedőkön át. Vissza a csúcsra.

(A következő részben: Görög félistenek)