Férfi vízilabda: „Így lehet később is megverni a szerbeket...”

Pásztor Mátyás élete első válogatott tornáján rögtön aranyérmet ünnepelhetett (Fotó: FINA)

A magyar vízilabda-válogatott a 2013-as világbajnokság után újra aranyérmet nyert világversenyen, miután vasárnap a berlini világkupadöntőben 10–4-re legyőzte az ausztrálokat. A siker természetesen nem mérhető mondjuk az olimpiai bajnoki címhez, de azért ne is intézzük el egy kézlegyintéssel.

A világkupa a mezőny erősségét tekintve a nemzetközi rangsor közepén áll, az azonban mindenképpen emeli az értékét, hogy az olimpiához hasonlóan négyévente rendezik meg (legalábbis 2002 óta), így fordulhat elő, hogy többszörös olimpiai bajnokainknak ez az egyetlen trófea hiányzik a gyűjteményéből.

A Kemény Dénes által irányított, sorozatban három olimpiát nyert korszakos csapat is csupán egyszer, 1999-ben tudta elhódítani a világkupát, vasárnapig ez volt az utolsó sikerünk a sorozatban. Érdekesség, hogy a Sydneyben győztes csapatban szerepelt a jelenlegi szövetségi kapitány, Märcz Tamás is, aki így játékosként és edzőként is világkupagyőztes.

Korábban egyébként kétszer zárult magyar aranyéremmel a világkupa: az első, 1979-ben megrendezett tornát rögtön megnyerte a Gyarmati Dezső vezette együttes, majd 1995-ben Horkai György irányításával győzött válogatottunk. Mellette négy ezüst- és két bronzérem szerepel még a magyar csapat neve mellett.

A világkupa rangját tovább növeli, hogy világbajnoki kvalifikációs torna – a mieink már a kvóta birtokában utaztak el Berlinbe –, emiatt több csapat is kvótaszerzési céllal és veretes névsorral érkezett a tornára. A mezőnyből jócskán kilógó dél-afrikaiak erején nincs mit elemezni, de a többi Európán kívülről érkező válogatott egyértelműen a legjobb csapatával szerepelt. Erős együttessel jöttek a horvátok is, akik mindössze két helyen változtattak az Európa-bajnokságot megjárt csapatukon, azonban olimpiai és világbajnokok ide vagy oda, mégis a csalódást keltő ötödik helyen zártak. A házigazda németek még izmosodtak is a barcelonai kontinensviadalhoz képest.

A magyar és a szerb válogatott alakult át a leginkább (Märcz Tamás öt, Dejan Szavics nyolc helyen változtatott Eb-csapatán), de a szerbeknél így is a csapatban maradt három olimpiai bajnok, továbbá a bekerülő játékosok sem nyeretlen kétévesek, elég, ha csak a tornát gólkirályként záró, nekünk is hármat suhintó Gavril Szuboticsot, vagy az egriek erősségét, Sztrahinja Rasovicsot említjük. Ráadásul a szerbek rendre ilyen vegyes csapattal szokták megnyerni a világkupát, az előző három tornán egyaránt ők diadalmaskodtak, így az aktív játékosok közül csak szerb pólósok mondhatták magukat világkupagyőzteseknek – egészen vasárnapig.

Megvan tehát az értéke a magyar válogatott aranyérmének, ami picit túl is mutat önmagán. A balul sikerült Európa-bajnokság után egyértelműen kellett a csapat önbecsülésének a győzelem, és amennyiben ez nem megnyugtatja a válogatottat, hanem hitet ad a folytatáshoz és további munkára ösztönöz, az megkönnyíti az utat a tokiói olimpiára. A világkupa-elsőségtől nem lett egy csapásra minden rózsaszín, de a csapat önmagának és a szurkolóknak is bizonyította, hogy képes felülírni a realitást.

Arról nem beszélve, hogy négyéves szünet után újra legyőzte a szerbeket.

VÉGEREDMÉNY
1. MAGYARORSZÁG (Bátori Bence, Jansik Dávid, Jansik Szilárd, Kardos Gergely, Kovács Gergő, Manhercz Krisztián, Mezei Tamás, Nagy Ádám, Német Toni, Pásztor Mátyás, Pohl Zoltán, Vogel Soma, Zalánki Gergő, szövetségi kapitány: Märcz Tamás), 2. Ausztrália, 3. Szerbia, 4. Németország, 5. Horvátország, 6. Egyesült Államok, 7. Japán, 8. Dél-Afrika