A kis Kásás nem tamáskodik

– Lepergett már jó néhány hét, és lement már több meccs, amióta újra itthon játszik, úgyhogy talán időszerű a kérdés: hogy érzi magát a magyar bajnokságban?
– Jól, kifejezetten jól, ahogy ezt vártam is, jót tett a változás – válaszolt a megszólított, aki nem más, mint a jelenlegi legsikeresebb magyar vízilabdázó, a már minden lényeges címet besöprő Kásás Tamás. – Úgy érzem, jók az edzések, apuval remekül mennek a dolgok, bár én tudtam, hogy nem lesznek konfliktusok, de azt különösen jó látni, hogy a fiúk is elfogadták őt, és tetszik nekik, amit csinál. Egyelőre minden klappol, bár még nagyon az elején vagyunk mindennek, úgyhogy ezt a kérdést majd azért tegye fel az idény végén is!
– Mit szól a magyar pólót újabban körülvevő miliőhöz? A múlt heti Vasas–Honvéd rangadó például lehet hogy megdöntötte a Komjádi nézőcsúcsát…
– Nagyon jó, hogy a szurkolóknak örömet szerezhettünk, meg a győzelemmel kicsit talán mi is jobb hangulatban végezzük a munkát, mert azért így mégiscsak könnyebb, mintha kikaptunk volna.
– Van különbség a vízilabdát körülvevő felhajtást tekintve Olaszország és Magyarország között?
– Itt sokkal jobban odafigyelnek a pólóra, sokkal többen követik, sokkal jobban szeretik a vízilabdát, a vízilabdázókat. Kint csak egy bajnoki döntőre telik meg az uszoda, bár akkor aztán nagyon, de nem lehet összehasonlítani egy itthoni rangadót meg egy olasz rangadót a hangulat szempontjából sem…
– Meg nyilván nálunk jóval több ember megismeri az utcán, mint ott. Vagy azért Itáliában is sokan megállították egy kis vállveregetés erejéig?
– Na ezt aztán végképp nem lehet összehasonlítani! Pesten már nem nagyon tudok bemenni olyan helyre, ahol ne ismernének fel, Olaszországban pedig igazából csak a vízilabdás berkekben ismertek meg.
– Nem terhes néha ez a hatalmas rajongás, ami nyilván a világbajnoki cím megnyerése óta tovább fokozódott?
– Attól függ, hogy éppen milyen passzban vagyok. De még mindig jobb, ha az embert szeretik és közkedvelt, mint hogyha utálnák meg letojnák, erre azért rájöttem az évek során. Nem voltam az a típus, aki szeretett a középpontban lenni, sőt most sem vagyok az, viszont most már elfogadom a népszerűséget, és próbálom a jó oldalát nézni. Ha bizonyos határokon nem megy túl a rajongás, akkor az oké, az nekem is tetszik.
– A Vasas mint csapat tetszik? Mit szól ehhez az új társasághoz?
– Tetszik, különben nem jöttem volna ide. Biztosan nem igazolok az angyalföldiekhez, ha nem tetszett volna az együttes szerkezete.
– Igazolták a reményeit az eltelt hetek?
– Jó a hangulat, mindenki érzi, hogy nagyon sok van a csapatban, és tudnánk szép eredményeket elérni az idény során. Ami nehéz lesz, mert hosszú az út, de mindenki látja, hogy mennyire kitűnő gárda jött öszsze, tehát van mire alapozni, ez pedig nagyon jó.
– Nem akarok tamáskodni, de látszik, megváltozott a szerepköre ebben az együttesben a korábbiakhoz képest. Mennyire kellett átalakítania a játékát?
– Annyira, amennyire apu is szerette volna: olyan sok itt a jó játékos, hogy nem feltétlenül a góllövésre kell odafigyelnem. Persze az is jó, ha betalálok, de most inkább olyasmikkel kell törődnöm, mint átfogni a csapatot, tehát irányítani, mozgatni az egészet, amit én nagyon szeretek. Nekem nem létfontosságú, hogy három-négy gólokat lőjek meccsenként. Az nagyon jó, hogyha jön, és azzal nyerünk, ám ugyanúgy szeretek kiszolgálni másokat. Amíg hasznos tudok lenni, addig mindegy, hogy mit játszom, de tetszik is ez a szerepkör.
– Tehát akkor eddig minden nagyon szép, minden nagyon jó, és csak így tovább?
– Igen, csak még nagyon az elején vagyunk, ahogy korábban is mondtam. A lényeg, hogy nem szabad elszállni, hanem ugyanezen az úton kell mennünk tovább.