Akiről ordított a boldogság

– Beteljesedés?
– Olyasmi.
– A duda pillanatában?
– Tíz másodperccel előtte. Önkívületi állapot. Úgy tizenöt percig tartott, de csak az uszodában. Aztán mire a dobogóhoz értünk, lehiggadtam. Általában ez szokott lenni, eufória, aztán totális megnyugvás.
– Úgy örültek, pontosabban őrültek meg, mint a régi szép időkben.
– Sőt. Még életemben nem üvöltöttem ennyire artikulálatlanul, ekkora hangerővel. Minden kijött. A háromévnyi sikertelenség miatt érzett düh… Vagy nem is düh, hanem…
– Szerintem düh volt.
– Igen-igen, lehet mondani. Szóval a három év, aztán a világbajnokság két hetének minden feszültsége, hogy végre elértünk mindent. Még sohasem éreztem így magam egy meccs után, úgy ordítottam, olyan felszabadultságot éreztem, amit azelőtt soha.
– Sydneyben sem?
– Ott sem. Ott a döntő felénél már sejteni lehetett, hogy egyértelműen mi nyerünk, mosolyogva vártuk a meccs végét. A világbajnokságon az utolsó hat nap valami eszeveszett stresszben telt, borzalmasan kínlódtunk. Ha valaki hallotta volna az egymás közötti párbeszédeket, gyaníthatóan hülyék gyülekezetének nézte volna a csapatot. A végén már hihetetlen primitív szövegek hangzottak el, mert ép ésszel szinte képtelenség volt kibírni, hogy még mindig hátravan nem is tudom, mennyi idő.
– Holott azt hittük, ez a lebonyolítási rend nekünk kedvez, mindig van egy nap a készülésre, lehiggadásra, felpörgésre.
– Ilyen szempontból nem rossz, viszont annyira elnyújtja az egészet, hogy mi, akik mindent odaadtunk volna az aranyért, nagyon nehezen viseltük a szünnapokat.
– Ön az első, akinek az összes megnyerhető nemzetközi cím összejött. Ez miképpen csapódik le ott, belül?
– Otthon csomószor leírogattam papírlapokra, hogy a Grand Slamből mi hiányzik.
– Mikor vette elő az első lapot?
– Azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy a világbajnokság miatt már elég régóta hiányérzetem volt, egy ideje már ez volt a legfontosabb cél. Nyilván a többiek is így voltak ezzel: akkor érezzük igazán jól magunkat a bőrünkben, ha ez is meglesz. Ezért volt pályafutásunk legfeszültebb világversenye a barcelonai. S különösen azzá tette, hogy a sorstól ajándékot kaptunk, nem a kegyetlenül nehéz úton kellett végighaladnunk, azaz mindannyian tisztában voltunk vele, muszáj volna megcsinálni, mert ki tudja, mikor adódik ilyen lehetőség legközelebb – mindez csak növelte a nyomást.

– Elmúlt?
– Igen. Végül is, az ember azért kezd sportolni, hogy valamit nyerjen. Aztán, ha elért egy szintre, szeretne olimpiai bajnok lenni. Nekünk megadatott, hogy a Grand Slamről álmodhassunk. Most rámegyünk a Világligára…
– Januárban arról beszélgettünk, hogy milyen különleges év az idei, hiszen épp azt a két trófeát gyűjtheti be, amelyek még hiányoznak a tökéletes kollekcióhoz. És tessék: megvan a KEK is, a világbajnoki cím is. Bízott benne?
– Á, ilyesmit képtelenség biztosra venni. Jól hangzott, hogy ezek hiányoznak, és pont ezek jönnek, de… Aztán meglett a KEK, kipipáltuk, csakhogy hát a vébé baromi nehéznek ígérkezett… Bíztam benne valamelyest, ám nem úgy gondoltam rá, mint valami könnyedén elérhető dologra. Viszont most, hogy megvan – ez hihetetlen.
– Lehetne véletlen is, hogy épp önnek jött össze, de nyilván nem az, végtére is a világ egyik, ha nem a legjobbjának tartják – le lehet írni szavakkal, milyen érzés mindenféle szempontból a csúcson állni? Naponta hányszor gondol arra, igen, én vagyok az, akinek mindez először sikerült?
– Most mit mondjak? Nem járatom ezen a fejem. Amikor visszanéztem a meccset, és elhangzott, hogy Kásás ezzel a sikerrel a legeredményesebb játékos lett, akkor libabőrös lettem. Ennyi. Óriási dolog a Grand Slam, ám ezt mások is elérték, és nem tettek érte kevesebbet, mint én. Jól hangzik, hogy nekem utánpótlás- és klubszinten is megvan minden, ám ez a többiek nélkül nem igazán ment volna, meg aztán mázlim is volt, ez is kétségtelen, úgyhogy ezért sem szabad állandóan magamon járatnom az agyam.
– Különös fintor, hogy épp ennek az évnek a közepén köszönték meg a közreműködését Nápolyban.
– Pont ezért is sikerülhetett ez az egész. A törlesztési, bizonyítási vágy óriási volt bennem, különösen azok után, hogy nyáron már próbáltak viszszahívni. Szombaton elég sok legyet sikerült leütni egy csapásra: bizonyítottunk mindazoknak, akik már nem bíztak ebben a csapatban, elértük a rekordot, továbbá én is megmutattam a nápolyiaknak, ráadásul épp az olaszokat sikerült megvernünk, közöttük nem egy volt társat, például Carlo Silipót…
– …mondják, talán az ő szava is döntött, amikor azt mondták, mennie kell.
– Lehet. Szóval, ezért őrjöngtem annyira. Az is biztos, hogy mély nyomokat hagyott volna bennem, ha esetleg elbukjuk a döntőt.
– A Sydney óta eltelt időszakot mennyire volt könnyű végigcsinálni, egyre több rosszindulatú megjegyzés közepette?
– Az alap azért megvolt, a közönség nagy része mindig mellettünk állt, bár kétségkívül akadtak kritikák, amikor bronzot vagy ezüstöt hoztunk. Ez persze belefér, miközben nyilván mindenki tudja, nekünk sem volt jó érzés veszíteni. De nem visszadumálással akartunk válaszolni a kritikákra, hanem győzelemmel.
– Miért éppen most sikerült?
– Fodor Rajmi mondta utóbb: valahogy más volt a hangulat, mint az előző két idényben. Az volt az érzésem, hogy Sevillában vagyunk, hat évvel ezelőtt. Eddig is együtt volt a csapat, de ennyire nem, mint most. Az olimpia után pszichésen visszaestünk valamelyest, nem tudtunk úgy felpörögni. Most viszont annyira lehetett érezni a csapaton belül az egységet, az összetartást – igaz, ezt csak így utólag mondható el, hiszen nem lehetett mivel összehasonlítani a hangulatot.
– Miben nyilvánul meg a nagyobb egység?
– Nem igazán lehet elmondani. Apróságok, de aki ott van, az érzi a különbséget.
– Az újak katalizálták ezt, vagy az olimpiai bajnokokban ennyi idő után csapott fel ismét igazán a tűz?
– Biztos, hogy kellettek az új impulzusok, a friss csapattagok lendülete – elég, ha csak Madaras Norbira gondolok, mennyi pluszt hozott, a döntőben óriási lökést adva azzal, hogy mutatta, mekkora bátorság van benne. Végre minden összejött, minden úgy alakult, ahogy mi szerettük volna, korábban elvesztettük a szoros meccseket, most azonban megvolt az a tűz bennünk, hogy nyerni tudjunk. Nehéz kimondani, de korábban talán nem lobogott annyira. Igaza volt a kapitánynak, Kemény Dénesnek, amikor azt mondta, a tavalyi Világkupa-sorozat döntőjében a tudásunkat adtuk, a szívünket nem.
– Jövőre megint képesek lesznek a szívüket adni? Vagy hogy feltegyem a kötelező kérdést: ezek után mi hajtja még?
– Hogy nyerni mindig jó. Aztán magyar bajnok még nem voltam. Az olimpiához pedig nem kell külön motiváció, ott már az óriási érzés, hogy ott lehet az ember. Nyilván lesznek új lökések addig, tán frissül is a csapat, úgyhogy megint mindent bele fogunk adni. Hogy mi lesz utána? Ha jó lesz ez az év, itthon maradok. Ha nem, kimegyek. Egy biztos: olyan helyen szeretnék Athén után vízilabdázni, ahol semmi sem akadályozhatja meg azt, hogy jól érezzem magam.