A Grand Slam-győztes kapitány

– Amikor Kiss Gergő beverte a négyest, mit érzett? Vegytiszta boldogság, elégedettség, netán valami olyasmit, hogy a rohadt életbe, csak azért is megmutattuk minden kétkedőnek?– Először is, szerintem Madaras Norbi góljával dőlt el a döntő, Gergő négyméteresénél mindössze az volt a tét, hogy ne lője mellé, márpedig az nem igazán szokása. Én pedig úgy éreztem, ezt a sikert megérdemeltük volna korábban is, a 2000-es zágrábi Európa-liga-döntő óta bármikor, csak eddig egy-egy helyzeten múlt, hogy nem zártunk elsőként. Mert itt nüanszok döntenek, amelyek azóta ellenünk dolgoztak – igaz, korábban velünk voltak. Ha csak belegondolok, hogy a budapesti Európa-bajnokságon, az olaszok elleni elődöntőn hány labda volt a kezünkben a döntéshez, vagy a fukuokai vébén… Egyszóval szombaton, éjféltájt egyértelműen az volt az első reakcióm: megérdemeltük, nagyon-nagyon megérdemeltük.– Semmi olyasmi, ami joggal szakadhatna ki az elmúlt három év folyamatos áskálódásai miatt egy hihetetlen nyomás alatt lévő emberből?– Nem jött elő ilyesmi abban a pillanatban. Sem belőlem, sem a játékosokból. Az igaztalan vádak inkább erőt adtak, további motivációt, s talán épp ez kellett ahhoz, hogy ama bizonyos nüanszokat ismét magunk mellé állítsuk.– Miért éppen most, miért nem, mondjuk, egy éve Belgrádban, a Világkupán?
– Tavaly az elődöntő árát fizettük meg a fináléban, túl sok lelkierőt vett ki belőlünk a jugók legyőzése, már nem tudtunk úgy ráhangolódni az oroszok elleni meccsre. Ha lett volna egy pihenőnap, biztosan másképp végződik az a találkozó.
– Barcelonában volt egy nap szünet.
– Ha valamikor, most igazán kívántam volna, hogy ne legyen pihenőnap az elődöntő és a döntő között, mert az olaszok járhattak volna úgy, mint mi Belgrádban. Fizikálisan ezen a szinten néhány óra alatt kipihenik magukat a játékosok, viszont fejben ennyi idő alatt nem igazán lehet normálisan regenerálódni, márpedig ők mindenüket odaadták a szerbek legyűréséért. De hogy a kérdés első részére válaszoljak: azért nyertünk most, mert nem azzal az óhajjal mentünk be a vízbe, hogy szeretnénk aranyérmesek lenni, hanem az akarattal, hogy miénk lesz az arany, és ennek érdekében a kezdéstől fogva mindenki a saját feladatával törődött, halálpontosan, kizárólag erre koncentrálva. Szégyellem, amit most teszek, mert nem illik kiadni azt, ami a meccsek előtti megbeszélésen elhangzik, az csak ránk tartozik, de hogy mindenki értse, miről is van szó, ezúttal kivételt teszek. A döntő előtt azt mondtam a gyerekeknek, hogy nincs veszítenivalónk. Játsszunk baromi bátran, akarattal, összpontosítva, mert ha vége lesz a mérkőzésnek, nagyon sokára lesz újra döntő. S ha nem ezt csináljuk, akkor marad az ezüst, amit már egyébként is megszereztünk, viszont ha elejétől a végéig tesszük a dolgunkat, felrakjuk a kezet, blokkoljuk a rövidet, hadd ne folytassam, mire van szükség, akkor mi fogunk győzni. Az aranyra nem áhítozni kell: a döntő előtt és után lehet, ám közben akarni kell, el kell venni a másik elől. Ha nincs elég lelkierőd, csak sodródsz a meccsel, úgy jársz, mint mi Belgrádban. Amit ott játszottunk, a tudásunkból jött csak, az akarat nem dominált.
– Ennyin múlna?
– Meg a szerencsén. Most, hogy nyertünk, hivatkozhatok a mázlira. Ha kikaptunk volna, és a balszerencsére fognám, az magyarázkodás lenne. Kerülhettünk volna olyan ágra, hogy három helyett négy ki-ki meccset játszunk, márpedig ezek során nagyobb eséllyel adódhat egy másfél negyedes rossz periódus, és ugrik a győzelem. A sors megajándékozott azzal, hogy a horvátok is elkövették ugyanazokat a hibákat a románok ellen, amelyeket mi is. Mindez még egy illusztráció arra, hogy a mezőny mennyire kiegyensúlyozott: nem csupán tudásában, hülyeségeiben is.
– Vasárnap este a televízióban arról beszélt, hogy a románok elleni nyögvenyelést követően el kellett hangoznia néhány mondatnak, amely helyretette a csapatot.
– Ma már azt mondom: akkor nyertük meg a világbajnokságot. A meccs estéjén áttekintettük a helyzetünket segítőimmel, Kásás Zolival és Mátéfalvy Csabával, és arra jutottunk, nem lesz könnyű a dolgunk, de magunknak csináltuk, hát próbáljunk valami megoldást találni. Egy sor apró jel arra utalt, hogy beszélni kell néhány játékos fejével, mert egyszerűen nem élnek a világbajnokság légkörében. Felállítottam egy tervet, mit, hogyan adagoljak nekik, hogy ugyan kibabráltunk magunkkal, de maradjon az arany a cél, viszont ehhez a parton csapattá kell kovácsolódnunk, és a kinti pozitívumokat aztán be kell vinnünk a vízbe. Az összetartáson láthatóan azokat bántotta leginkább ez a szöveg, akiknek szántam, azaz jó helyre mentek a nyilak. A Kanada elleni meccsen egy, mentalitásában tökéletesen megváltozott, egységes csapat játszott fél tíz és fél tizenegy között, így háromnegyed tizenegy és tizenkettő között joggal kaptuk meg azt az ajándékot a horvátoktól, amit ezzel a változással hovatovább kiprovokáltunk. Mi a románok elleni találkozót követően átmentünk a tisztítótűzön, ami nem azért kellett, hogy attól fogva folyamatosan remekeljünk – erre egy csapatsportban még az ING sem tud megfelelő biztosítást adni –, arra viszont igen, hogy ha bele kell dögleni a vízbe, akkor csapatként dögöljünk bele. Ez köszönt vissza a görögök elleni partin, ahol nem játszottunk jól, ezért nem jött ki az a húsz-harminc százalék különbség, aminek a tizenhárom játékost egyenként összehasonlítva a javunkra kellene billentenie a meccset. Most mondjam azt, hogy ha a döntőn remeklő Madaras Norbi kettő egynél visszateszi a labdát a nagyobb ziccerben lévő Biros Petinek, akkor három egy ide, nem kettő kettő, nincs Kásás elrontott négyese, Tamás többet tesz hozzá később a meccshez, és sima minden? Nem, az elődöntő izgalma egyáltalán nem Norbi sara, hiszen vízilabdázunk, bőven benne van egy ilyen megoldás. Viszont a csapattá érést remekül illusztrálja, hogy a mérhetetlen szenvedést követően az összecsapás utolsó hét percében négy gólt tudtunk lőni, míg az előző huszonhétben csupán ötöt. Ehhez az is szükséges volt, hogy egy-egy taktikai megbeszélés után a játékosok még külön is tartsanak afféle egységerősítő összejöveteleket, amelyeken semmi keresnivalójuk az edzőknek. Felnőttek, tudják, mit kell mondaniuk egymásnak, büszke vagyok arra, hogy ennyire együtt vannak.

– Nem lehet, hogy mostanra ülepedett le mindaz, ami Sydney óta történt velük? Értem ezalatt, hogy az előző négy esztendőben mindent az olimpiára tettek fel, szinte csak az érdekelte őket, azóta úgymond "nagy kisfiúk” lettek, akiknek immáron önálló meglátásaik vannak, egyre többnek felesége, gyereke, azaz az értékrendek átalakultak.
– Inkább úgy gondolom, hogy rengeteg impulzus éri őket. Az élsport iszonyú sok lemondással jár, márpedig ilyen hosszú időn át embertelenség lenne elvárni bárkitől, hogy ugyanúgy szenvedjen, mint hat-hét évvel ezelőtt. Azaz én inkább az eltelt évek számát jelölném meg okként, és az egyre sokasodó impulzusokat, amelyek elsöpörhetik az aranyesélyeket. Most viszont mindenki egyformán megértette, közösen kell dühödten felkelni hajnalban, hogy reggel fél tízkor megfelelő szinten játszhassunk világbajnoki mérkőzést – az ilyesmi szintén hozzájárul az elengedhetetlen kiegyensúlyozottsághoz.
– A mérkőzést követő sajtótájékoztatón említette, hogy már a sydneyi kazetták is elavultak, annyit változott a játék. Kifejtené ezt bővebben?
– Rögtön hozzátehetem azt is, hogy már a júniusi Európa-bajnoksághoz képest is teljesen más zajlott a medencében. Ott engedték, hogy a védők, ha jó ütemben érkeznek, elvigyék a labdát a center elől. A FINA-stílus különbözik, ha beérkezett a labda centerbe, a védő, ha csak hozzáért a csatárhoz, már ment is kifelé. Mások lettek a kritériumok, hogy ez instrukció, netalán néhány bíró fertőzte meg a többit – voltaképpen mindegy, ellenben tény, a jelenlegi vízilabdában már nem lehet arra bazírozni, hogy négy-öt akciógóllal nyersz, az előny-hátrány csata dönt.
– És a szépség?
– Gyorsul a játék, ez mindig a szépség rovására megy. Lehet nyafogni, ettől még az a csapat lesz a befutó, amelyik a legjobban képes alkalmazkodni a változó világhoz. Néhány játékos világbajnoki arannyal a nyakában az elmúlt huszonnégy órában örömében azt nyilatkozta, bebizonyítottuk, hogy mi vagyunk a világ legjobbjai. Helyes, mondják is, növeljék az önbizalmukat – én mint relatíve kívülálló csendben megjegyzem, mi vagyunk az egyik legjobb együttes. Itt az a kérdés, hogy a belső erő kinek segít annyira a koncentrálásban, hogy abban a néhány kritikus pillanatban a maga javára döntse el a meccset. Ha mi volnánk egyértelműen a legjobbak, nem követnénk el szarvashibákat, gond nélkül nyernénk – Barcelonában azonban nem ez volt a helyzet. Azaz én inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy 1997 óta egyetlen kivétellel mindig dobogón álltunk, ami szakmai szemszögből nagyobb bravúr, mint a mostani világbajnoki siker. Az már külön öröm, hogy az érmek fele arany – miközben csendben jelzem, hogy a tavaly két aranyat nyerő orosz csapat az idén negyedik és tizedik lett, az Európa-bajnokságon döntős horvátok kilencedikként zártak most, míg a kontinensbajnokságon kilencedik olaszok hosszabbításra kényszerítettek bennünket a döntőn.
– Egy olimpia nyilván nem az a verseny, amelyikre nem pörög fel egy csapat – mégis, most, hogy megvan a Grand Slam, azaz zsákban az összes megnyerhető cím, összejöhet-e még egyszer így minden jövőre, Athénben?
– Győzni nagyon nehéz, pláne, hogy az olimpiai torna lebonyolítása brutálisan nehéz sorozatot sejtet, hiszen egy hatos csoportban négy-öt egyforma gárda lesz, de csak három jut tovább. Egy biztos, a világbajnoki cím nem tesz jóllakottá minket. Bárki bármit mond, sosem voltunk azok, legfeljebb hétfő este, háromnegyed tíz tájban, az aranygaluska után, amikor a Siposban, szokásunkhoz híven cigányzene mellett ünnepeltük meg az aranyérmünket. Amely szép, óriási siker, hogy a mi nyakunkba akasztották, de ettől még jövő augusztusban nem leszünk elégedettek – igaz, a nehéz pillanatokban annyi erőt meríthetünk belőle, amennyi adott esetben a címvédéshez szükséges.