Hadviselés vízben, parton

Az oroszok már épp egymást kezdték volna ölelgetni a Világliga döntőjének utolsó másodperceiben, amikor Alekszandr Jerisovnak eszébe jutott valami: magához vette a labdát, teátrálisan a medence széléhez úszott, a tribün azon része elé, ahol a magyar válogatott tagjai ültek, magasba emelte a Mikasát, és teli torokból üvöltve a mieink felé nyújtotta. A keletiek legjobbja ország-világnak, továbbá a FINA magasságosainak jelezte: nekünk is ajánlják győzelmüket.Amelyből ugyan senki sem kért, elvégre a két játékvezető mindent elkövetett a spanyolok érdekében (erről csak szárazon tanúskodik a 19–8-as kiállítási arány), Alekszandr Kabanov játékosai ezen az estén nem ismertek lehetetlent, remek formában pólózva, tökéletes harcmodort választva bedarálták a világbajnokot. Hogy ezzel némiképp mulatságossá tették a sorozat végjátékát (erről lásd jegyzetünket a 3. oldalon), legkevésbé az ő lelkükön szárad: végül is elkönyvelhették, hogy a Szovjetunió felbomlását követően Oroszország önálló válogatottja első ízben nyert meg egy világversenyt (meglehet, meg kellett várni, amíg visszahozzák a szovjet himnuszt).Amilyen jólesett Jerisov gesztusa, legalább annyira furcsa szájízzel távozott a patraszi uszodából a magyar válogatott. Ahogy lépdeltünk előre a csoportmérkőzéseken, úgy acélosodott bennünk a felismerés: a Világligát mintha nekünk találták volna ki. Most, egy meglehetősen fura incidenst követően, mégis a harmadik hellyel kellett beérjük. Ambivalens mérleg, amelynek serpenyőit Kemény Dénes szövetségi kapitánnyal vizslattuk végig.– Szakmai szemszögből hogyan értékelné az egész sorozatot?– A csapat megtalálta régi önmagát, a tavaly a játékban "dezertáló” pólósok ismét remekelnek, az újak mind jobban beilleszkednek, így a válogatott kezdi visszaigazolni azt a világranglista-besorolást, amelyet nem mi tulajdonítunk saját magunknak, hanem az ellenfelek képviselői. Mindenesetre igyekszünk, hogy ennek megfelelően elöl végezzünk a nagy versenyeken. A folyamatnak egyébként azért is örülök, mert a nyár elején csupán néhány csapatépítési kérdésre vártam választ, azt nem reméltem, hogy ennyire ütőképesek leszünk egy olyan idény során, amelynek menetrendjét láthatóan olyanok találták ki, akik számára a játékosok a szükséges rosszt jelentik. Le a kalappal a fiúk előtt, amiért ilyen mértékű fejlődést produkáltak, hiszen mérhetetlenül sok gyűrődéssel és fáradtsággal jártak az eddigi hetek, tűrőképességük egészen magasfokúnak bizonyult, s ez a vízben nyújtott teljesítménnyel együtt igen jó jel egy olyan gárdánál, amelynek nagyobb céljai vannak.– Ugyanakkor az egyik, idei apróbb célt nem érték el: a Világliga megnyerését.– Az egész ügyről az a véleményem, hogy néhány, a vízilabdán belül tevékenykedő ember magatartása nagyobb csalódást jelentett, mint a FINA-vezérkar jelenlévő, saját pozíciójáért, túléléséért remegő képviselőjéé. Az előbbiektől igazán nem vártam volna, hogy pillanatnyi érdekektől vezéreltetve kiprovokáljanak egy efféle eljárást. Persze, akadnak olyanok is, akik nem okoztak meglepetést, nem először bizonyultak elvtelennek. Abban bízom, hogy mindazok, akik ebben a sportágban egy hajóban eveznek, a jövőben rendre félre tudják tenni az egyéni érdekeiket, s akkor ilyesmi többé nem fordulhat elő.– Kifizetődő lehet az általunk indított hadjárat?
– Mi nem indítottunk hadjáratot – ellenünk indítottak. Mi legfeljebb csatát kezdeményeztünk azért, hogy megvédjük magunkat az összes rendelkezésünkre álló eszközzel.
– Csakhogy ez nem üzletfelek közötti nézeteltérés, amelynek végeztével legfeljebb örökre elfelejtik egymást. Az esetleges pert követően mi, magyarok továbbra is a FINA által szervezett eseményeken akarunk a dobogó tetejére lépni. Nem félő, hogy egy, a parton aratott győzelemnek a medencében isszuk meg a levét?
– De. Annál is inkább, mert most egy, a medencében aratott győzelemnek ittuk meg a levét a parton. Legalább legyen respektünk, érjük el, hogy ezt soha többé ne próbálhassák meg.
– Adekvát felvetés viszont, hogy ha a spanyolokat megverjük, tán nincs ez az egész hajcihő.
– Adekvát válaszként azt is mondhatnám, hogy ha a nagymamámnak izéje lett volna, ő lenne a nagypapám. Aki ezt felveti, annak azt ajánlom, próbáljon meg összekapni egy csapatot három nappal azután, hogy visszaérkezett Amerika nyugati partjáról, és a kilencórás időeltolódás okozta hatások leküzdése jelenti az egyik legfőbb gondját amellett, hogy a döntőt megelőző tíz napban csupán ötször tudott edzeni. Én próbáltam, így sikerült. Mindezt olyan csapatok társaságában, amelyek Moszkvában és Barcelonában másfél héten át nyugodtan élesíthették magukat a fináléra. Fordított esetben nem kizárt, hogy gond nélkül elérjük a döntőt érő eredményeket, s tán a végső győzelmet is, korábbi önmagunkhoz méltó játékkal.
– Mit szól ahhoz a verzióhoz, hogy a magyar–oroszon azért történt az, ami, mert féltünk a spanyoloktól?
– A FINA háromféle határozatot hozhatott volna, például kizárhatta volna az általa bundameccsnek titulált találkozó vesztesét. Na most a döntésből nem úgy tűnik, hogy mi féltünk a spanyoloktól – mintha ők akartak volna az oroszokkal játszani.
– Egy kicsit elkanyarodva ettől a témától: a Világliga újításai közül mennyire vált be a négyszer kilencperces játékidő?
– Működőképes, habár a játék nem annyira szép és pörgős, mint a négyszer hétperces meccseken. Az is igaz ugyanakkor, hogy a hetek előrehaladtával egyre élvezetesebbé váltak a mérkőzések, javult a színvonal, sőt, a négyes döntőn a legjobbak partijai végig szorosak maradtak, senki sem tudott végérvényesen elszakadni a másiktól.
– Elvben a harminchat perc a jobbaknak, így nekünk is kedvezne.
– Ez kétségtelen, azonban eltűnnének az olyan eredmények, mint a szlovákok épphogy, egy-egy góllal elveszett, jugoszlávok elleni Eb- és vb-mérkőzései, amelyekben, mondjuk, benne volt a meglepetés. A jobbak még jobbak lennének, a gyengébbek elfáradnának, a gyengébb cseréiket is muszáj volna bedobniuk – azaz az elit megint lecsökkenne egy négyes-ötös csoportra.