Sülve, főve – Ballai Attila publicisztikája
A halálfélelem kiváló ösztönző. Nem kell, nincs is nála nagyobb. Első olimpiai aranyérmesünket, Hajós Alfrédot is valósággal repítette a túlélés, azzal együtt a győzelem felé 1896-ban, Athénban, ahol az 1200 méteres úszás versenyét az Égei-tenger 13 fokos habjaiban rendezték. A tizennyolc éves ifjú nem tudhatta pontosan, mi vár rá, amikor elrajtolt egy hajó fedélzetéről, de a kihűléstől, az ellenfelektől és az ismeretlen vízi lényektől való aggodalma különlegesen gyors tempózásra sarkallta, egészen amíg a célba érve megkönnyebbült, hogy átvészelte – aztán kiderült, hogy „mellékesen” olimpiai bajnokságot nyert.
Azok az idők persze végleg elmúltak, a harmadik évezred professzionális versenysportja efféle, a puszta létet is fenyegető kihívásokat már nem tartogat, nem is tartogathat nemzetközi klasszisok, bálványok számára. Kivéve, ha Szingapúrban zajlik a vizes világbajnokság. Mint éppen napjainkban, július 11-től egészen augusztus 3-ig. Ez minden idők leghosszabb versenye a vizes sportágakban, a közelmúltban bevett tizenhét napot egy csapásra huszonnégyre emelték. Persze nem az idővel, hanem a hellyel van a baj, illetve az előbbivel kapcsolatos problémák utóbbiból erednek: lévén egyetlen alkalmas medence, a két érintett sportág, a vízilabda és a hagyományos úszás nem párhuzamosan folyik, hanem egymást váltja.
Adódik hát a kérdés: mégis, hogy rendezheti Szingapúr a vb-t? Nos, nem úgy, hogy kiélezett vetélkedésben, jobbnál jobb kandidálásokkal megküzdve, megelőzte mondjuk Los Angelest, Londont, Párizst. Nem, ezek az olimpiára „szakosodott” metropoliszok nem jelentkeztek, sőt, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország még sosem adott otthont vizes vb-nek. Az eredeti tervek szerint az idei helyszín Kazany lett volna – tíz év után másodszor, ez sem akármi, még ha Tatárföld kies fővárosáról is beszélünk –, szükségmegoldásként ugrott be Szingapúr.
Egy bekezdést megér, hogy 2017 és 2029 között időrendben haladva e városok látták, látják vendégül az atlétika melletti másik alapsportág, az úszás (és járulékos kellékei) legrangosabb nemzetközi eseményét: Budapest, Kvangdzsu, Budapest, Fukuoka, Doha, jelenleg Szingapúr, majd 2027-ben ismét Budapest, 2029-ben Peking. Azaz fővárosunk – a majdani első mesterhármassal – mellett kizárólag Ázsia. Dél-Korea és Japán még rendben is lenne, Katarnál már „rezgett a léc”, Szingapúr többször látványosan le is verte. További tehertételként a kezdetben négy, később kétéves ciklushoz képest újabban 2022, 2023, 2024, 2025 is vb-év. A Covid ugyanis a versenynaptár mellett a jelek szerint a World Aquatics, a nemzetközi szövetség nagyuraira is a szokásosnál súlyosabb és tartósabb utóhatásokat mért. Talán ezzel magyarázható, hogy ha egy esemény megrendezésére láthatólag nincs érdemi kereslet, a döntéshozók a józan ész útjáról letérve azt nem ritkítják, hanem éppen ellenkezőleg, sűrítik.
Ha már itt tartunk, említést érdemel, hogy e „vegyes felvágott”, manapság multisportnak nevezhető vb – még jó, hogy a kajak-kenut és az evezést nem csapták hozzá az úszáshoz, pólóhoz, műugráshoz, műúszáshoz, pedig ezt is, azt is ugyancsak vízben rendezik – a kezdetektől nehezen lel otthonra, azaz otthonokra. Az 1973-as rajton még Belgrád mellett szólhatott, hogy a nemzetközi szövetség akkori jugoszláv elnöke saját hazájában akart próféta lenni, de hogy a következő három vb-ből hogyan juthatott egy-egy a kolumbiai Calinak (1975) és az ecuadori Guayaquilnak (1982), arra nincs észszerű magyarázat. Legfeljebb az, hogy mások már akkor sem kapkodtak érte, így maradt két olyan dél-amerikai ország, amelyekben a legnépszerűbb vizes sport az esőben futballozás. E gyermekbetegségek után beköszöntött a felnőttkor, 1986-tól 2013-ig. Az akkor is szűkös merítés jeleként, házigazdaként a nyugat-ausztráliai Perth, Róma és Barcelona duplázott, Ausztrália és Spanyolország triplázott, de legalább úszósportjukról is ismert országokban, nagyvárosokban, földrészek közti rotációban járt csúcsra a vb.
A mostani nehezen minősíthető életfázis. A Szingapúrból tudósító kollégánk például a következőket írta a magyar–spanyol férfi vízilabda-rangadó kapcsán: „Ne menjenek sehova, mert a sportág két nagyhatalma találkozik – tájékoztatott a hangosbemondó, és ezúttal célba ért az üzenete, mert az előző napokhoz képest jóval többen maradtak a játéknap utolsó találkozójára.” 400-an. Betűvel is leírom, nehogy valaki azt higgye, lefelejtettem egy vagy két nullát: négyszázan. Világbajnokságon, két élcsapat összecsapásán. Amúgy nem csoda. Az 1991. januári vb-ről, Ausztráliából hazafelé utazva, nemzeti csapatunk még azért szállt le Szingapúrban, hogy bemutató mérkőzést tartson a hazaiaknak: nézzék, ez a vízipóló! A jelek szerint mérsékelt sikerrel, mert három és fél évtized elteltével sem igazán nézik.
Az érdektelenségnél azonban sokkal nagyobb gondok akadtak a nyílt vízi úszással. A 10 kilométeres döntőket a tenger szennyezettsége miatt halasztani kényszerültek, de erről az utolsó utáni pillanatban született döntés, így a sportolók este úgy tértek nyugovóra, hogy nem tudták, reggel mire kelnek. Napjaink professzionális sportjában a meccs vagy a futam kezdete előtt órákkal kidekázzák, ki mit és mennyit egyen, itt erre esély sem mutatkozott, pedig „némi” energiát eléget, ha az ember tízezer métert úszik, méghozzá termál hőmérsékletű vízben.
A 2001-es fukuokai vb tudósítójaként én is megmártóztam a tengerben, gondoltam, úszom is egyet – maradt a mártózás, mert kis híján attól megfőttem. Szingapúrban, mivel a hőgutára tolták a leginkább embert próbáló számot, 30.4 fokos vízhőmérsékletet regisztráltak. Egyesek szerint azért „csak” ennyit, mert 31 fok az egészségügyi határérték, afelett tilos nekivágni a távnak. A szám párizsi olimpiai bajnoka, vb-címvédője, az ezúttal tizenharmadikként záró Rasovszky Kristóf utóbb kijelentette, a hőséget és az iramot nem bírta együtt, az utolsó körre „már teljesen vége volt”, majd az M4 Sportnak nyilatkozva hivatalosabb és élesebb hangot ütött meg, megszólítva a World Aquatics illetékeseit is: „Nem tesz jót egy versenyző felkészülésének, ha hajnalban még arra vár, hogy versenyezhet-e vagy sem. Az, hogy négy harminckor felkelek, és azt nézem meg először, hogy lesz-e verseny vagy sem, reggel pedig, hogy délután lesz-e vagy sem, elég nehéz helyzet. …Ezen meg kell próbálnunk valamit változtatni a Nemzetközi Úszószövetséggel együtt: vagy hamarabb legyen meg a teszt a vízminőséggel kapcsolatban, hogy ne éjfélkor jöjjön a hír, amikor már rég aludni kellene ahhoz, hogy négy harminckor felkeljen az ember; vagy megtalálni azt a helyszínt, ahol nincsen ilyen kérdés.”
A hölgyek ugyancsak túlestek mindeme próbatételeken. Mihályvári-Farkas Viktória elárulta, hogy minden kör első száz métere után már az etetést várta, Juhász Janka hozzátette: „Magamra kellett parancsolnom, hogy ne akadjanak fenn a szemeim, olyan álmos voltam.” Ezek bizony már Hajós Alfréd korabeli mélységek. Csakhogy akkor 1896 volt, most 2025 van.
Szombatra aztán napjaink magyar klasszisai igazodtak a viszontagságokhoz, Fábián Bettina bronz-, Betlehem Dávid ezüstérmet nyert a 3 kilométeres, kieséses sprintversenyben. A szám elnevezése ezúttal különlegesen találónak bizonyult, Betlehem ugyanis elárulta, annyira elfáradt, hogy a célba érkezés után néhány pillanat kiesett neki.
A World Aquatics és Szingapúr védelmében legfeljebb annyit hozhatok fel, hogy a világversenyek már a szárazföldön is kinőtték a városokat, országokat. Jövőre az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó osztozik a labdarúgó vb-n, Európánál több mint kétszer nagyobb területen, 2030-ra, a centenáriumi tornára pedig már nem három ország, hanem három kontinens készül. A spanyol, portugál, marokkói alaphármas mellett kap néhány mérkőzést Argentína, Uruguay és Paraguay. Végül „kedvcsinálónak” álljanak itt a jövő évi női kézilabda Eb helyszínei: Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Románia, Törökország.
A fentiekhez képest mit is várhatnánk ettől a fél London nagyságú törpeállamtól, Szingapúrtól? Én csupán annyit, hogy ne rendezzen vizes vb-t. De a verseny egyharmadán már túl vagyunk, mindenki él, és két év múlva az úszás, a póló, minden egyéb hazatalál. Hiszen irány Budapest!
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
