Dades – Malonyai Péter publicisztikája

Teljes élet. Gyakran előjön a visszaemlékezésekben célként, ám esetenként változik, mit jelent, mi fért, mi fért volna bele. Így aztán jó csínján bánni vele, azzal együtt, hogy mindenkinek vannak, voltak olyan emberek a közelében, akiknek sikerült teljes életet élniük.

Közülük a legjobbak még életük alkonyán sem mondták, hogy elérték a célt, legfeljebb azt, hogy törekedtek rá, mert törekednie kell rá mindenkinek.

Nálam ilyen Kausz István. Az olimpiai és világbajnok párbajtőröző ma kilencven esztendeje született, s utolsó beszélgetéseink egyikén az öttusamúltjáról beszélt, nevezetesen arról, hogy az öt szám jóvoltából tanulta meg beosztani az idejét. Ami fontos, hogy „teljes legyen az életünk” – tette hozzá kis szünet után.

Nos, ha arra gondolok, hogy 87 életévéből hét évtizedet kitöltött a sport, az orvoslás, benne 47 évet mindkettő egyszerre, akkor egyértelmű, hogy nem herdálta el a tehetségét, a lehetőségeit. Sem vívóként, sem sebészként, sem az úszók orvosaként.

Egyébként érdekes, hogy éppen az úszóknál kötött ki orvosként, ugyanis az öttusában ez a szám enyhén szólva sem volt az erőssége. „Mint a balta nyél nélkül…” – vette elő a megszokott fordulatot, amikor erről volt szó. Ehhez képest, amikor a Széchy Tamás és Kiss László által fémjelzett klasszisokkal (Hargitay Andrással kezdve, folytatva Darnyi Tamáson át Egerszegi Krisztináig) járta a világot edzőtáborról edzőtáborra, rendszeresen vízbe ugrott, sőt, igyekezett napról napra jobb időt úszni a választott távon.

Tizenhét esztendős, amikor először szerepel a neve a Népsportban, egy gyorspisztolylövő tehetségkutatón lett ötödik, a mezőnyre jellemző, hogy a később a helsinki olimpián (1952) ezüstérmes Kun Szilárd nyerte meg a versenyt. Egy évvel később már párbajtőrvívásban harmadik a Honvéd öttusaversenyén, 30 csörtéből huszonkettőt nyert meg. Miközben nem sokkal előtte vette a fegyvert először a kezébe, épphogy megmutatták neki, hogyan is kell fogni.

Ettől kezdve nem volt megállás. „Kevés akciót csinál, de azt jól” – jellemzik a vívását, ezzel a módival halad egyre előrébb. Már vívóként és orvostanhallgatóként, ötödévesen övé a Jó tanuló – jó sportoló cím, köszönhetően annak, hogy minden szaktárgyból jelesre vizsgázott. „Sokat járok hangversenyre” – csak ennyi árul el magáról, de a Népsport híréből kiderül, belgyógyász szeretne lenni, nyolc testvére van, többnyire műszaki emberek, de a lényeg, hogy „becsületesen készülnek az életre”. Ahogy ő is.
Később egyetlen változás, hogy nem belgyógyász, hanem sebész lesz.

Már a Rókus kórház orvosa, amikor 1959-ben a budapesti világbajnokságon a Szovjetunió elleni döntőben Bruno Habarov ellen bevitte a döntő találatot, s ezzel Bárány Árpád, Gábor Tamás és Sákovics József társaságában első lett a csapat. A hozzáértők dicsérik kezdeményező modorát, hosszú kinyúlásait, nagy akarását, ő pedig azért is boldog, mert örömet szerzett mesterének, Tari Istvánnak. Akinél meg kell állni egy szóra (legalább), ugyanis szakított azzal, hogy „a vívás kiegészítő sportja a vívás”, s akármekkora volt az ellenszél, esküdött a fizikai háttérre: úszás, futás, torna. Bay Béla szövetségi kapitány óvatosan, de kiemelte a Tari-módszert: „Hittek a saját munkájukban, és íme, nem hiába.”

Ahogy három esztendővel később (1962) a Bue­nos Aires-i világbajnokságon szintén, amikor egyéniben lett első Kausz István. Ellenállhatatlanul vívott, a döntő kétharmadánál úgy állt, hogy legrosszabb esetben holtversenybe kerül Gáborral az első helyért. Erre nem került sor, a lengyel Henryk Nielabát legyőzve világbajnok lett. „A győzelemre először akkor gondoltam, amikor a délutáni döntő előtt melegítettünk. Nagyon könnyűnek, gyorsnak és biztosnak éreztem magam, mintha minden addigi gátlás megszűnt volna bennem” – nyilatkozta, a Népsport pedig most már teljes mellszélességgel kiállt Tari mellett: „A viszonylag maradi felfogástól eltérő, új útra lépett néhány párbajtőröző társával együtt. A heti öt vívóedzésen kívül még további három alkalommal rótta a hegyet, futott, medicinlabdázott, gimnasztikázott és úszott.” Tari pedig így köszöntötte tanítványát: „A versenyeken felejtsd el, hogy – világbajnok lettél. A felkészülés során – egy pillanatra sem!”

Ezzel tényleg új útra lépett, vagy inkább léphetett a vívás, mindenesetre, ahol ez volt a háttér, jöttek a sikerek. Az olimpián, 1964-ben Tokióban is, amikor Sákovics már szövetségi kapitány volt. Nyert a csapat, megalapozva ezzel a következő két játékok (1968: Mexikóváros, 1972: München) diadalmenetét. Pedig – ahogy Kulcsár Győző (négyszeres olimpiai bajnok) mondta később: „Akkoriban már kicsit éleződött a csapatban a nemzedékek közötti villongás. A három »öreg«, Kausz Pista, Gábor Tamás és Bárány Árpád mellett Nemere Zolival képviseltük az új hullámot.”

Ezzel együtt lett első a csapat, az olaszokat fölényesen, 8:3-ra legyőzve a döntőben. Amelynek idejére a Rókus kórházban felfüggesztették az operációkat, s hallgatták a rádiót. „Pista gyakran nem élt azzal a kedvezménnyel, ami a felkészülés alatt járt volna neki is. Ha csak tehette, besietett a kórházba, és a tőrét kicserélte a szikére, az operálókésre” – így az egyik kollégája, Kausz pedig abbahagyta a vívást, „két gyermekem van, s orvos vagyok, és mint orvos, már benne a korban” – indokolt 34 esztendősen. Azt is elmondva, hogy a végén már szigorú edzésterv szerint, de egyedül készült, ami pedagógiailag nem indokolt a többiekkel szemben.

Ekkor már régóta hívta a KSI igazgatója, Kocsis Mihály, hogy legyen orvos náluk is. Kausz ezúttal is alapos volt, elment valamennyi szakosztályhoz, s végül az úszóknál kötött ki. Azért, mert – mint mesélte – Széchynél rend volt és fegyelem, a gyerekek tisztelettel fogadták, tudták, hogy ő már olimpiai bajnok. Napjaink szövetségi kapitánya, az akkor 11 esztendős Sós Csaba („a cég reklámja” – így a Népsport) ismertette a programot 1968-ban: „Reggel hétkor indultunk a hegyre. A Pálvölgyi cseppkőbarlang mellett számháborúztunk, indiánosdit játszottunk, meg mindent… Fél tizenkettőkor ebéd, utána Kausz doktor bácsihoz mentünk vérvételre… Valami hemoglobin vagy milyen szint vizsgálatra. Onnan a Csasziba jöttünk.” Az efféle mérések akkoriban nem terjedtek még el – ez hozzátartozik a menetrendhez, az pedig Kausz doktor teljes életéhez, hogy 2014-ben, 82 évesen azért szállt ki, mert nem akarta megvárni, hogy – küldjék. Hargitay összefoglalója pedig hiteles: „Volt, hogy más orvost akartak csapatunk mellé tenni, de mi kiálltunk mellette. Szakmai tudása mellett az emberi tulajdonságai miatt is.”

Szerencsés vagyok, megtisztelt azzal, hogy leült velem beszélgetni időnként, ám ahogy az lenni szokott, van valami, amit elfelejtettem megkérdezni tőle: miért volt „Dades” a beceneve? Most, a születésnapja előtt megkérdeztem a vele baráti viszonyban volt legendás kollégánkat, Dávid Sándort, de nem tudta, pedig egy interjúban azzal kecsegtette, hogy legközelebb elmondja. Ahogy Kamuti Jenő sem okosíthatott ki, pedig évtizedeken át együtt versenyeztek. Azt viszont elmesélte, hogy „Dadesnak” köszönheti az első operációját. Egy versenyen panaszkodott neki, hogy hiába végzett már elég régen, eddig csak asszisztálhatott a műtőben. Kausz megígérte neki, hogy ha megnyeri a versenyt, segít rajta. Nos, Kamuti győzött, a főorvos pedig fogta, bevitte a Rókusba, ahol asszisztált neki élete első vakbélműtéténél.

Szép történet, még jellemző is, de nem visz közelebb ahhoz, miért lett „Dades” Kausz István. Csak azzal vigasztalhatom magam, hogy egy teljes életnek is lehetnek titkai.

Attól is teljes.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!