„Elvitték őket a gettóba, egyik sem jött haza”

Sötét viharfellegek közelednek, a nyírkarászi zsidó temető fölött szinte fekete már az ég. A temetődombról rálátni a hosszan elnyúló falura, amelynek kisebb kanyarokkal végigfutó főutcája mentén három torony nyújtózkodik az ég felé: a római katolikus, a görög katolikus és a református templomé.

Állt valaha a településen zsidó imaház is, mellette pedig fürdőépület és a sakter rituális helyisége, a metsző. Ezeknek mára nyoma sem maradt. A második világháború során gyakorlatilag megsemmisült a mintegy kétszáz lelkes nyírkarászi zsidóság: 1944 áprilisában, Pészah után gyűjtötték össze a környékről a zsidókat, és előbb a kisvárdai gettóba deportálták, majd különböző koncentrációs táborokba szállították őket. Mindössze hárman tértek vissza, az Auschwitzot megjárt Kun (vagy Kohn) család három tagja, Móric, Lajos és Éva, ám őket vagy leszármazottaikat is hiába keressük már a településen.

Nem ismernek errefelé Elefántékat sem, a falu zsidó közösségének különös vezetéknevű, egykor igen fontos famíliája is a holokauszt áldozata lett, emlékét már csak a legidősebbek őrzik. A zivataros évtizedekkel dacoló és a rendszeres rongálásokat túlélő sírkövek, a sok helyütt már olvashatatlan, málló héber feliratok azonban árulkodó adatokkal szolgálhatnak a család őseiről; így a 19. századi nyírkarászi szeszfőzőről, Elefánt Móricról, az 1875-ben született, utóbb az Egyesült Államokba kivándorolt Elefánt Terézia édesapjáról.

Vagy ha úgy tetszik: Mark Spitz kilencszeres olimpiai bajnok úszó ükapjáról.

Április elején jelent meg a Nemzeti Sportban a Szalánczi Krisztián családfakutató segítségével végzett, több hónapos kutatás eredményeit összegző cikk, amely a 70 éves amerikai sportcsillag magyarországi gyökereiről szólva tisztázta: dédanyja (apai nagyapjának édesanyja), az említett Elefánt Terézia nyírkarászi családból származik, édesapja és négy testvére bizonyíthatóan az északkelet-magyarországi községben látta meg a napvilágot.

Miután levéltári forrásokból, anyakönyvekből, valamint amerikai és magyarországi adatbázisokból legjobb tudásunk szerint kigyűjtöttük és értékeltük a Mark Spitz őseire vonatkozó összes információt, elindulunk a nyírségi településre, bízva abban, hogy a helyszínen további ismeretekkel gazdagíthatjuk – az úszólegenda szóbeli biztatásával is ösztönzött – családtörténeti kutatást. Szíves segítségünkre szolgál nyírségi utazásunk során Holló Iván, maga is családfakutató, a héber betűk jó ismerője, a zsidó sírfeliratok olvasásában és gondos rekonstruálásában nagy gyakorlatot szerző szakember. Aki rögvest megosztja velünk saját felfedezését: az Elefánt család tagjainak sorsát vizsgálva érdekes adatokra bukkant Mark Spitz dédanyjának legfiatalabb testvére, Elefánt Márton (Mordche) életéről. Az 1892-ben Nyírkarászban született lakatos a fővárosba költözött, 1925-ben kötött házasságot Kohn Máriával, Budapest korabeli név- és lakásjegyzéke szerint három évvel később a X. kerületben, a Szlávy utca 13. szám alatt lakott. Ha a család a világháborút túlélte (erre Budapesten nagyobb esélye volt, mint Nyírkarászon), az esetleges leszármazottak Mark Spitz vér szerinti rokonai, a kőbányai lakatos dédunokái például az úszóbajnok harmadfokú unokatestvérei.

FURCSA TRABANTOSOK JÖTTEK NAGYKÁLLÓRÓL   

A fenyegető zivatarra figyelmeztet a nyírségi faluvégen hirtelen támadt szél is, dühösen simítja a fűszálakat a karászi sírok között, sietnünk kell, ha végezni akarunk, mielőtt leszakad az eső. A kőtömbök többsége száz évnél is öregebb, de bőven találni olyat is, amely alatt 19. század közepén elhunyt személy nyugszik. A gránitból faragott kövek valamivel újabbak, a fekete anyagon a betűk is tisztán olvashatók, a réges-régi darabok egyikénél-másikánál viszont Holló Ivánnak elő kell vennie a szatyrából a különleges sírtisztító eszközeit, ha meg kívánja fejteni a régiek hátrahagyott üzenetét. Amíg útitársunk az ódon kőlapokra vésett neveket silabizálva igyekszik nyomára bukkanni a sportoló ükapjának, Elefánt Móricnak (más névváltozatban Mór vagy Mose), valamint ükanyjának, született Weinstein Katalinnak (héberül Gittel), netán a család más tagjának, mi Rimár Mihállyal, a zsidó temető 77 éves gondnokával, kulcsának őrzőjével beszélgetünk. Kiderül, nem mi vagyunk az elsők, akik az Elefánt család sírjaira kíváncsiak…

„Megjelent vagy tizenöt évvel ezelőtt egy fiatal házaspár, Nagykállóból utaztak Nyírkarászra, az Elefánt-sírokat keresték. Még vicceltem is velük, kérdeztem, hogyhogy Trabanttal jönnek, amikor a zsidó temetőbe hatalmas autókkal szokás érkezni. Mondták, nekik ennyire telik, fiatalok még. Tudták, hogy kikről van szó, a Bözsi nénjét, azaz Elefánt Erzsébetet emlegették. Elvittem őket édesanyámhoz, vele beszélgettek. Szegény tavaly halt meg, kilencvenhat évesen, ő mesélte mindig, hogy a menyasszonyi ruháját Elefánt Bözsi varrta. Emlékezett arra is, hogy Bözsi anyja nagydarab, kövér asszony volt. Az édesapát Elefánt Józsefnek hívták, a felesége nevére nem emlékszem. Szatócsboltjuk volt, lehetett ott venni tűzkövet, gombot, cérnát, tűt, gyűszűt, gyufát, mindenféle használati tárgyat. Negyvennégyben elvitték Bözsit és a szüleit is, nem is jöttek vissza soha.”     

Hogy Nyírkarász utolsó Elefánt néven ismert lakosai milyen rokonságban álltak Mark Spitz felmenőivel, a rendelkezésre álló adatok alapján szinte lehetetlen megállapítani. Bizonyíték híján csupán erősen feltételezhetjük, hogy Mark Spitz ükapja, a 19. század végén Nyírkarász szeszfőzőjeként ismert Elefánt Móric családja valamilyen módon vér szerint is kapcsolódik a negyvenes években itt élő Elefántékhoz. Róluk még él a legöregebbek fejében egy-két emlékfoszlány, és a Nyírkarászon töltött órák során kedves helyi segítőink révén sikerült is megtalálni a régi idők tanúit. Fokozta várakozásunkat, hogy a köveket nem tudtuk „szóra bírni”: bár Holló Iván tüzetesen végigtanulmányozta valamennyi sír héber betűit, a jelek szerint sem az Elefánt, sem a Weinstein családnak nem maradt itt síremléke. Az egy-másfél évszázad során a talajréteg 30-40 centimétert emelkedett, a tömbök természetes módon is dőltek, süllyedtek, ám a feliratos táblákban építőanyagot látó környékbeli sírkőrablóknak, meg persze a zsidó temetőket sok helyen, így Nyírkarászon is pusztító vandál dúlásoknak éppúgy betudható, hogy a manapság látható emlékkínálat meglehetősen hiányos.

Az Elefánt család világát nyomozva első utunk a faluban Csordás Ferenchez vezet. A 86 éves öregúr éppen a kertben dolgozik, derűs köszöntéssel csukja rá a tyúkokra a kerítést, hogy fejét vakargatva igyekezzen felidézni emlékeit: „Rémlik Elefánt Bözsi neve, emlékszem rá, rögtön eszembe jutott, amikor a cikket olvastam a híres úszóról. Büszkeség nekünk, hogy ennek az amerikai sportolónak a családja innen származik.” Ferenc bácsi elnézést kér, hogy többet nem segíthet, az utcáig kísér minket, és mosolygósan utánunk kiált: „Viszlát húsz év múlva!”     

Hasonló kedvességgel fogad minket háza tornácán a 90 éves Vajas Istvánné Ilona is, érdeklődésünkre a valamikor az Elefántékhoz tartozó szeszgyár környezetét eleveníti fel gyermekkori képei alapján. „Kint volt a szeszgyár a tanyán, akkoriban már a Bergelék üzemeltették. Lakott arrafelé vagy ötven család, még iskola is működött.” 

AZ EGYKORI SZESZFŐZDE HELYÉN AKÁCOS NŐTT    

Kevés az információ, minden morzsát meg kell becsülni. Az említett tanyasi terepre sáros földút vezet, egy helybeli segítő visz ki minket strapabíró autójával. A Nyírkarász határától talán egy kilométerre fekvő, erdős-gazos részen élénk képzelőerőre van szükség ahhoz, hogy magunk előtt lássuk az úszóbajnok ükapjának virágzó szeszfőzdéjét. Ami manapság körülvesz a kulcshelyszínen: elvadult akácos, szántóföld és nyári pompájában zöldellő-virágzó rét.

Nyírkarászi kísérőnk Kosztig Csilla, a helyi családsegítő szolgálat munkatársa, aki személyes érdeklődésből és önszorgalomból igyekezett rekonstruálni áldozatos kutatása és gondos interjúi révén a nyírkarászi zsidóság történetét. Munkája gyümölcse a 2012-ben megjelent, Emléktöredékek Kisvárda és Nyírkarász zsidóságának életéből című kötet, amelyben saját nagymamája és dédmamája elbeszéléseit is felhasználta, például a zsidó deportálás idején elterjedt falubeli gúnyversről: „Éljen Szálasi, meg a Hitler, / Üssük a zsidókat bikacsekkel! / Egy rabbi, fő rabbi, / Megdöglött a fő rabbi. / Bátorság! Éljen Szálasi!” A fiatal kutatónő felmenőinek személyes emlékei révén betekintést nyerhetünk a Nyírkarászon élő zsidó közösség egykori mindennapjaiba, abba a miliőbe, amely Mark Spitz őseinek és rokonságának életét is meghatározta.

„A zsidók nagyon jómódúak voltak, Karászban övék volt a magtár, a malom, gyáruk is volt. Templomot építettek, mellette fürdővel és vágóhíddal. A szokásokat, hagyományokat szigorúan betartották. Pénteken megfőzték az ételt kemencében. Szombaton nem csináltak semmit: nem raktak tüzet, nem gyújtottak lámpát. Amikor pászkát sütöttek, megvendégelték a mi családunkat is. Ezen kívül csak kóser ételt ettek. Bár gazdagok voltak, nem voltak nagyképűek, zsugoriak, zsarnokok. Ha kiadták valakinek a földet, nem sürgették, nem hajszolták, hanem jól megfizették. Az egyik háznál, amikor betörtek a csendőrök, a tízéves körüli kislánynak sikerült elszöknie. Egy magyar családhoz ment, akiknél sokat játszott és nagyon szerették. Megpróbálták elbújtatni, hogy saját gyermekükként neveljék fel. A csendőrök azonban megtalálták és elvitték. A gyermek próbált Anna néni ruhájába kapaszkodni, mégis elvitték. Dédmamám még ma is látja és hallja, ahogy a gyermek és a család sír, könyörög, hogy hagyják ott.”     

ELVITTÉK ŐKET A GETTÓBA, EGYIK SEM JÖTT HAZA

A könyvben olvasható visszaemlékezések közül Ribár Istvánnéé legalább ennyire érdekes, ráadásul élőbeszéd jellegűen lejegyzett szavaiból megtudunk egyet s mást Elefántékról is.

„A zsidók szombaton nem főztek. Pénteken sütöttek-főztek páros kalácsot, csólentet, libát vágtak. Ha trefnyi volt, azt elvitték megvizsgáltatni a zsidó paphoz, hogy nem-e trefnyi. Akkor azt már nem ették meg. Azok szombaton még tüzet se raktak, se gyertyát nem gyújtottak. Mi a Király tanyán laktunk, és a Bergel (Burger) család ott lakott, én mindig pénteken, szombaton mentem tüzet rakni, szombaton gyertyát gyújtani, és melegíteni az ételt nekik. Szóval nagyon szerettük őket. Jött az ősz. Mindig csutkavágáskor, kucskának hívták, akkor ők mindig mentek a templomba, egy hétig jártak a templomba, és egész nap ott ültek. Sertéshúst nem ettek, a libából csólentet csináltak. Kemencébe' megsütötték, nagyon finom volt. Babbal megtöltötték. A Klein családnál volt a pászkasütés. Mindig adtak az embereknek pászkát. Parasztháznál nem ettek, csak azok, akik nem voltak nagyon vallásosak. Karászi zsidó családok: Mondschein, Weimann család kettő is volt, Klein család, Láng család – Géza és felesége, sírva köszönt el. Akik itt voltak, azt mindet ismertük, mert egy utcában laktak. Itt több mint százan voltak. Elefántéknak volt egy lánya, Erzsi – ő varrt. Az anyjuk kövér asszony volt. Csináltak gyújtókövet meg Százszorédest, és azt árulták, mi is vettünk.”

Csak találgathatjuk, milyen desszertet takart Elefánték szatócsboltjában a Százszorédes fantázianév, a család egykori lakóhelyét azonban ma is azonosíthatjuk – igaz, már egy újabb építésű ház áll a szatócsboltja mellett suszterkedéssel is foglalkozó Elefánt József régi otthona helyén. A faluban élő Harcsik Jánosné – Kosztig Csilla közvetítésével – tudott mondani egyebet is a Százszorédes gyártóiról.

„Amikor elvitték a zsidókat, tizenhárom-tizennégy éves voltam, akkor jártam ki a hat elemit. Az Elefánt családban volt a lány, az Erzsi, meg a nővére, talán Olgának hívták, és az öregek. Az öreg Elefánték, mi csak úgy hívtuk. A lányok idősebbek voltak tőlem, nagy varrónők, az egész falunak varrtak. Elvitték a gettóba őket, egyik se jött haza.”

Csodával határos módon nem csapott le ránk a zápor, a három templom tornya mögött, a távolban már mintha tisztulna is az ég. A zsidó temetővel határos kertben kutya ugat kitartóan, az udvaron kotkodácsoló tyúkok kizökkenthetetlen nyugalommal szemezgetik a magot, nem zavarják őket a szomszéd telket tépázó történelmi viharok. Régről itt maradt, düledező vályogház mellett vezet az utunk, és miközben elhagyjuk Nyírkarászt, Mark Spitz lapunknak megfogalmazott, udvarias kívánsága-ígérete jár az eszünkben: „Mindig is szerettem volna, ha valamilyen módon többet megtudhatok magyarországi gyökereimről. Ha eljutok újra Magyarországra, örömmel elmennék Nyírkarászra.”

Addigra talán azt is megfejtik a faluban, mivel kell kínálni a messziről jött vendéget, ha megkóstolná az Elefánt-féle nyírkarászi Százszorédest.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. július 4-i lapszámában jelent meg.)