Rasovszky Kristóf: Ha a saját elvárásaimnak megfelelek, nagy baj nem lehet

– Kijelenthetjük, hogy 2018 Rasovszky Kristóf éve volt?
– Fogalmazhatunk így, hiszen az utolsó világkupaversenyen elért harmadik helyemmel az összetettben a nyolcadik helyről a negyedikre ugrottam fel, így a vége nem lett olyan rossz. De inkább legyen a 2019 az én évem.

– Vagy éppen kétezerhúsz.
– Vagy az...

– A glasgow-i Európa-bajnokság mindent vitt: aranyérem öt és huszonöt kilométeren, ezüst tíz kilométeren – ezt a sikert hogyan kell kezelnie? El kell engedni, mert esetleg elbizakodottá teszi, vagy éppen hogy erőt merít belőle?
– E tekintetben van ennek az Európa-bajnokságnak jó és rossz oldala is, de inkább az előbbi dominál. Nagyon sok jó emlékem van Glasgow-ból. Egyfelől erősíti a hitemet, hiszen bizonyítja, hogy képes vagyok megcsinálni. Másfelől az ott átélt érzéseket próbálom visszahozni azóta is a versenyeken, és emlékeztetni magam mindarra, amit ott csináltam a vízben.

– Akár azt is, amikor a holland Ferry Weertman a tíz kilométer végén felemeli az ön kezét? Célfotó döntött az első helyről...
– Amikor felemelte a kezem, fogalmam sem volt arról, vajon tudja-e, ki nyert, én nem tudtam. Csak azt, hogy vagy Ferry, vagy én. Tény, jó sz.rul nyúltam be. De nem voltam elégedetlen! Akkor már enyém volt az öt kilométer aranyérme, ezek után az olimpiai távon ezüstöt szerezni számomra tökéletes forgatókönyv lett volna – és az is volt. Azóta is csak azt érzem, Ferry Weertmantól nem szégyen kikapni, hiszen olimpiai, világ- és Európa-bajnok, az év fő versenyén őt azért elég nehéz megverni.

– Pálinkázni, ünnepelni viszont lehet vele, mint például az Eb végén, a 25 kilométeres verseny után, amelyet szintén ön nyert meg.
– A nyílt vízi úszók közössége olyan, mint egy nagy család, Ferryvel egyébként is sokat szoktam beszélgetni, mondhatom, hogy barátság alakult ki közöttünk. De ez igaz másokra is, összetartó csapat vagyunk, olyan nincs, hogy valakit nagyon utálunk. Legfeljebb olyan, akit kevésbé kedvelünk...

A jó hamburgerezés mindent visz

– Lehet egyáltalán Rasovszky Kristóffal rosszban lenni?
– Nem tudom, előfordulhat.

– Inkább kedvelik önt, nem?
– Igen, általában jóban vagyok mindenkivel.

– Az az igazi jófiú típus?
– Talán ez is kijelenthető, persze vannak azért nem túl jó tulajdonságaim is.

– Csendes ember? Társaságban inkább hallgat?
– Változó, de való igaz, hogy inkább amolyan megfigyelő típus vagyok.

– Ha nem úszik, mi jelenti a kikapcsolódást?
– A filmnézés. De egy jó hamburgerezés visz mindent!

– Kell figyelnie a súlyára?
– Kell. Ha sokat úszom, akkor kevésbé, hiszen ledolgozom. Hét közben nagyon odafigyelek a táplálkozásomra, így aztán hétvégén egy négyemeletes hamburgert is megengedhetek magamnak, akkor sem történik semmi, legfeljebb másnap úgy ébredek, hogy nem biztos, hogy már éhes vagyok.

– Mindenevő?
– Igen. De a sajttorta az abszolút kedvenc.

– Azon kívül, hogy a mérleg mutatja az esetleges pluszkilókat, a többletsúlyt a vízben is érzi?
– Ha sok van az emberen, már igen. Egyébként pedig ebből a szempontból hiú vagyok: rosszul érzem magam, ha belenézek a tükörbe, és látom, hogy ott egy kis pocak. Sohasem lesz kockás hasam, de ha még pocakom is van... Akkor biztos, hogy nem kell rám szólni, hogy egyek kevesebbet.

– A mondataiból kiindulva: fontos az is, mit visel?
– Nem viszem túlzásba, de igen, fontos.

– A haja színe természetes?
– Igen, nem festetem, ha erre céloz. A nap és a klóros víz kiszívja.

– Kinek az ötlete volt, hogy az Európa-bajnokságon befont hajjal ússzon?
– Kalmár Ákos jó barátom, ő úgy úszik, hogy összefogja a haját. Amikor már az enyémet is össze lehetett fogni, mondtam, hogy oké, legyen, de ne csak így, szimplán, hanem fonjuk be. Aztán Sömenek Onon Kata a márciusi bulgáriai edzőtáborban meg is tette, nekem pedig megtetszett. És be is jött.

– Maga az úszás egyébként hogy jött az életébe?
– Éppen úgy, mint mindenki másnak: a szüleink szerették volna, ha megtanulunk úszni. Nem erőltették, miután megtanultunk, pusztán annyit kértek, hogy sportoljunk valamit – én pedig ott ragadtam az uszodában. A bátyám úszott és kosárlabdázott – egyébként az apukám, a nagybátyám és a nagymamám is kosarazott –, de egy idő után neki is maradt az úszás. Ahogyan nekem is. Tetszett. Barátokat szereztem az uszodában, és szerettem versenyezni. Nem is ment rosszul kicsiként sem. Az első évek úgy teltek, hogy én voltam az, aki megcsinálta a feladatokat a vízben, az ikertestvérem, Roland meg békatalpban kiszökött a kismedencébe és búvárkodott.

– Van ikertestvére?
– Igen, de kétpetéjű ikrek vagyunk, semmiben sem hasonlítunk egymásra.

– Milyen úgy felnőni, hogy az embernek van ikertestvére?
– Nagyon jó. Egy osztályba jártunk, volt időszak, amikor egy padban is ültünk. A filmekben látott klasszikus esetről nem tudok beszámolni, vagyis olyanra nem emlékszem, hogy a távol lévő másik kapcsán megéreztünk volna valamit, de olyan van, hogy ugyanarra gondolunk, ilyen viszont simán előfordul a bátyám kapcsán is – ő négy évvel idősebb.

– Milyen család a Rasovszky család?
– Nagyon egyben vagyunk, jó család a miénk. Mindannyian sportoltunk, a hétvégéink úgy teltek, hogy a szüleink ott voltak a versenyeinken.

– Most már csak ön sportol: ön körül forog a család élete?
– Mind a hárman ugyanazt a törődést kaptuk. A bátyám úszott mindaddig, amíg le nem érettségizett, az ikertestvérem pedig táncolt. Nem vagyok más, nem vagyok több, mint ők. Persze, a szüleim rengeteget vállaltak: apa reggel elvitt edzésre, oda már anya jött értem, ő átvitt az iskolába, aztán a délután edzésről is ők vittek haza, de ez mindhármunk kapcsán így volt.

– Azért látja a szülei szemében a büszkeséget egy-egy nagyobb sikere után?
– Igen. Kint voltak Glasgow-ban is, egyébként még jó, hogy kijöttek, mert itthon hagytam a lakáskulcsomat, és én a verseny után hamarabb érkeztem haza, ők még nyaraltak kicsit, így az öt kilométeres verseny után a kezembe nyomták a kulcsot, hogy egyáltalán be tudjak menni a lakásba. De igen, büszkék, viszont nem változott semmi a sikereim miatt. Anyát faggatták az újságírók Glasgow-ban, akkor is úgy nyilatkozott, hogy ugyanolyan büszkék lennének rám, és boldogok, ha a tizennyolcadik helyen végeztem volna.

Villamosmérnök lesz, vagy mégsem...?

– Mennyire szabták feltételül korábban, hogy jól kell tanulnia a sportolás mellett?
– Nem mondták ki, mi számít jónak, persze, voltak alapvetések. Például hogy nem bukhatok meg, vagy nem kaphatok egyest.

– Néha kapott?
– Előfordult.

– És olyankor elsunnyogta a jegyét?
– Nem, általában elmondtam mindent. Persze volt utána lecseszés, elmondták, hogy muszáj a tanulásra is figyelni.

– Mindig őszinte volt?
– Kénytelen voltam, hiszen egyszer úgyis kiderült volna. Aztán amikor bevezették az e-naplót, volt, hogy anya előbb tudta a jegyeimet, mint én. Előfordult, hogy üzenetet írt, látom, Kristóf, négyest kaptál – nemigen tudtam mit válaszolni, hiszen még meg sem kaptam a dolgozatot. Amíg nem volt e-napló, legalább arra megvolt az esélyem, hogy én mondjam el az osztályzataimat a szüleimnek. Persze, az ellenőrzőbe a zömét nem írtam be, leginkább azért, mert rendszerint azt sem tudtam, hol van az ellenőrzőm... Szóval, én elmondtam mindent idejében. Egyfelől, mert ahogy mondtam, úgyis kiderült volna, másrészt anyukám mérgesebb volt, ha valami később derült ki, mint kellett volna.

– Az édesanyja volt a szigorúbb?
– Igen, apa sokszor úgy volt vele, hogy majd anya elintézi, aztán ha valami nagyobb esemény történt, belépett a képbe édesapám.

– És ez miként eredményezte azt, hogy a matematikából és fizikából felvételezik a villamosmérnöki karra?
– Ez a két tantárgy ment jól, szerettem mindkettőt, a fizika különösen érdekelt.

– Más nem?
– De, történelemből a világháborúk időszaka, viszont például a hidegháború kifejezetten untatott.

– És hogyan lehet szeretni a fizikát?
– Szerintem ez a része az érthetőbb. A matematikát meg kell érteni, a fizikának is van ilyen része, de ott tanulni is kell – ez a tantárgy az egész világ történései kapcsán ad számunkra képet.

– Ha húsz év múlva beszélgetünk, Rasovszky Kristóf villamosmérnök ül majd velem szemben?
– Még ez is előfordulhat. De változhat az elképzelésem. Korábban sokáig kategorikusan nemet mondtam, amikor megkérdezték, el tudom-e magam képzelni úszóedzőként, ma már egyre inkább tetszik ez a vonal is. A villamosmérnöki is. Ám az is lehet, hogy az egyetem elvégzése után elmegyek gazdasági irányba. Valójában még fogalmam sincs, mihez is akarok kezdeni az úszás után.

– Egyébként lenne Rasovszky Kristóf edzője?
– Lennék! Az jó lehet.

– Könnyű önnel?
– Szerintem alapvetően igen, de nyilván előfordul, hogy visszaszólok az edzőmnek.

– Na, ezt nem tudom elképzelni.
– Ritka is, leginkább csak pufogok magamban.

– Ha mégis visszaszól, egész biztosan tisztelettudóan teszi, valahogy úgy, hogy Laci bá, ne haragudjon, de én ezzel most nem értek egyet – vagy mit mond?
– Inkább az edzések előtt beszélgetünk, és olyankor jelzem, ha nem tetszik valami.

– És hallgat önre Szokolai László edző?
– Igen, az elmúlt öt évben már ez volt a jellemző. Rám bízza, hogy a versenyeken mit akarok úszni, hogyan melegítek be, de az edzések kapcsán is mindig meghallgat.

– Mindketten szerények, csendesek, tisztelettudók. Ilyenek voltak külön-külön is, vagy egymáshoz csiszolódtak?
– E tekintetben valóban hasonlítunk. Jól kijövünk egymással.

– Fiatalabb korábban sohasem lógott el egy-egy edzést?
– Nem. Nálam rendre fordítva történt: én mindig edzésre akartam menni, és iskolába nem. Ha beteg voltam, akkor is ott akartam lenni az edzésen. A szüleim mondták, hogy rendben, legyen így, de akkor mennem kell az iskolába is. És én inkább elmentem, csak hogy mehessek edzésre. Volt egy vagy két olyan év, amikor gyakran begyulladt a szemem, akkor az orvos azt mondta, nem kellene úsznom, de rögtön szóltam, hogy ha lehet, én mégis mennék edzésre, úgyis szemüveg van rajtam a vízben.

Eddig is magasan volt a léc

– Tényleg jó lehet Rasovszky Kristóf edzőjének lenni. Szokolai László tudna egyáltalán rossz tulajdonságot említeni ön kapcsán?
– Szerintem nem. Jelenleg pihenőidőszak van, a parancs úgy szólt, csak akkor menjek le edzésre, ha van kedvem, a lényeg, hogy pihenjem ki magam, ne hízzak meg, hogy januárban úgy kezdhessem újra, hogy éhezem a vízre. Ehhez képest az első héten lent voltam tízből ötször, és azóta is ott vagyok hat-nyolc edzésen egy héten. Laci bá meg is kérdezte: tényleg nem lehet hazaküldeni? Mondtam neki, hogy nem tehetek róla. Én magam sem tudom, mit szeretek ennyire az úszásban – kiskorom óta így érzek.

– Ezek után egy huszonöt kilométeres verseny után se panaszkodjon!
– Ígérem, nem fogok.

– De mi abban az élvezet? Már a tíz kilométer kapcsán is adódik a kérdés...
– Jól elvagyok a vízben, és a tíz kilométer még izgalmas, érdekes is. A huszonöt már kevésbé, az első 15 kilométer elég lassan telik el.

– Fizikailag vagy mentálisan nehezebb a huszonöt kilométer teljesítése?
– Mentálisan. Persze, a végén már előfordul, hogy fáj, hogy nem esik jól az úszás, de nem vészes, el lehet viselni.

– Most már egyértelműen kijelenthetjük, hogy Rasovszky Kristóf nyílt vízi úszó?
– Igen. A glasgow-i Európa-bajnokság ezt a kérdést elég jól eldöntötte, ám a medencét továbbra sem fogom hanyagolni. Már a versenyekre értem, hiszen javarészt medencében készülünk a nyílt vízi viadalokra is.

– Mennyi volt a legtöbb, amit leúszott egy edzésen?
– Tizenöt kilométer. Néha edzésen is bekövetkezik a holtpont, olyankor erőt kell vennem magamon, és elszenvednem magam a végéig.

– A versenyeken mindig van holtpont?
– Általában igen, ilyenkor muszáj túllendülni rajta.

– Nemigen szokott versenyt feladni.
–Egyetlen ilyen volt eddig: a 2017-es vizes világbajnokság huszonöt kilométeréről idő előtt kiszálltam. Rajtam kívülálló ok miatt, hiszen megrúgtak, de azóta is bánt, tényleg nem jellemző rám, hogy bármit is feladok.

– A rúgás kapcsán: tart attól, hogy az idei eredményei miatt jövőre még inkább figyelnek önre?
– Biztos így lesz, de a férfimezőnyre nem jellemző, hogy utaznánk egymásra. Nem megütni akarjuk a másikat, hanem úszni. A lányoknál más a helyzet – őket nem kell félteni.

– A higgadtságot is tanulni kell. Egyáltalán lehet?
– Sok tapasztalat kell a nyílt vízi úszáshoz, hiszen rengeteg variáció előfordulhat egy versenyen – az adott pillanatban kell jól dönteni, de hogy melyik lehet a jó döntés, abban a tapasztalat segít.

– Másként készül egy úszó a nyílt vízi versenyre, mint a medencés viadalra?
– Szerintem nem. Mindkét esetben váratlan szituációba kerülhet, mindkét esetben át kell gondolnia, mit akar csinálni. Aztán úgyis az adott nap dönt, hiszen azon hiába gondolkozunk, vajon mit csinál majd a másik. Erre nem lehet előre felkészülni. Inkább saját magunkra kell figyelnünk. Én is próbálgattam, mi válik be nekem. Az például kulcskérdés volt, mikor kell a mezőny elejére úsznom.

– A versenyekből ítélve önnek az a nyerő megoldás, ha már az elejétől az élen van.
– Nem érzem magam jól hátul. Az iram is lassúbb ott, egyszerűen furcsa, rossz hátul lenni.

– Az nekünk csak jó, ha elöl van. Hányszor kérdezték már meg öntől, hogy mi lesz Tokióban?
– Sokszor. De tudja jól, hogy erre egyelőre csak az a válaszom, hogy előbb legyen meg a kvótám, addig felesleges az olimpiáról elmélkedni.

– Igaza van, de már mindenki elvárja a jó eredményt Rasovszky Kristóftól.
– Nyilván így van, de én eddig is jó eredményeket vártam magamtól, úgyhogy valójában nem változott semmi. Korábban sem volt alacsonyan a léc, ezentúl sincs. Nem lehet mindenkinek megfelelni, én egyébként is csak saját magamnak akarok – ha a saját elvárásaimnak megfelelek, nagy baj nem lehet.