– Mit akasztott ki ebben az évben a szobája falára?
– Ó, emlékszik még rá, hogy tavaly erről beszéltem? Hogy tavaly is ott függött a szobám falán a cél, amelyért küzdöttem egész évben? – kérdezett vissza Hosszú Katinka.

– Hogyne emlékeznék! S tegyük hozzá, el is érte a célját a római világbajnokságon. Na de mit is írt fel most arra a bizonyos papírra?
– Még hadd maradjon az én titkom...

– Akkor másként kérdezek: mit vár el Öntől edzője, Dave Salo? Ugye jól sejtem, hogy konkrét időeredményeket is megbeszéltek a trénerrel?
– Igen, így volt. A részidőket már réges-rég megbeszéltük. Pontosabban úgy történt, hogy amikor egy-egy edzésen jól teljesítettem az iramúszásokat, két feladat között a jó időeredmény után megjegyezte: ez így lesz majd Budapesten is. Aztán ezeket az időket a nap végén felírta egy táblára az uszodában, s minden csapattársam láthatta, mit vár tőlem.

– Teljesíthető az igénye?
– Egy-két társam megjegyezte, hogy nem lesz könnyű, de én mostanra eljutottam odáig, amit ő mond, arról el is hiszem, hogy képes vagyok megcsinálni. Nem feltétlenül azért, mert nagyon jól ismer, sokkal inkább, mert látja, milyen munkát végzek egész évben. Csupán annyit tennék hozzá, hogy az általa várt idők teljesítéséhez mindennek össze kell jönnie a Margitszigeten.

– Dave Salo minden bizonnyal hiányozni fog a medence széléről...
– Ó, nagyon. Megnyugtat a jelenléte, önbizalmat ad, ha mellettem van. A római világbajnokságon, a négyszáz vegyes döntője előtt sem éreztem úgy magam a bőrömben, ahogy reméltem, ahogy kellett volna – erre ő annyit mondott: a verseny nem az érzések terepe, itt úszni kell. Ja, hogy ez ilyen egyszerű? – kérdeztem magamtól, s egyúttal meg is nyugodtam attól, hogy Dave milyen higgadt.

– Aztán világbajnok lett. S most, egy nappal az Európa-bajnokság rajtja előtt hogy érzi magát?
– Épp a napokban panaszkodtam az edzőmnek, hogy még nem stimmel minden a formámmal, nem érzem túl jól magam, mire ő visszakérdezett: És? Most úszol? Mindennap beszélünk vagy e-mailezünk, bár igazság szerint az utóbbi napokban már nem túl sokat mond nekem. Inkább tényleg csak nyugtatni próbál.

– Úgy tűnik, kiváló összhangban dolgoznak együtt Los Angelesben. Sohasem ellenkezik az edzői utasításokkal?
–  Nincs olyan forgatókönyv, hogy nemet mondhassak. Nyafogni nem szabad. Persze előfordul, hogy egy-egy nyűgösebb napomon nehezebben teljesítem az általa kérteket, de teljesítem, s ez a legfontosabb.

– Melyik számban juthat a legmesszebbre?
– Egyértelműen a négyszáz vegyesre készültünk, a többi távról nem is beszéltünk, s ha most sorrendet kellene állítanom a három számom között, második helyre a kétszáz pillangót, míg a harmadikra a kétszáz vegyest tenném.

– Mindhárom számában magyar vetélytársakkal küzdhet – magyar közönség előtt.
– Annak kifejezetten örülök, hogy Verrasztó Evelyn és Jakabos Zsuzsi ott lesz velem és mellettem, jó, hogy nem egyedül vonulok ki a rajtkőre. A medencében pedig győzzön a jobb! S hogy hazai környezetben versenyzünk? Nagyon örülök! A négy évvel ezelőtti Eb-ről sem az jut elsőként az eszembe, hogy kizártak, hanem a magyar közönség. Soha sehol nem hallottam még világversenyen olyan szurkolást, mint 2006-ban Budapesten.

– Hogyan kezeli, hogy római sikere után mindenki kötelező győzelmet vár Öntől?
– Emiatt egyáltalán nem izgulok, hiszen akkor is világbajnok maradok, ha esetleg nem sikerül a Margitszigeten győznöm. Édesanyámék is ott lesznek a lelátón, ami nagyon jó, s nem teherként élem meg azt sem, hogy sokan elvárják tőlem az aranyérmet. Inkább úgy gondolkozom, az emberek azért jönnek ki az Európa-bajnokságra, hogy – többek között – engem is lássanak úszni. Látni fognak. Én pedig azért állok fel a rajtkőre, hogy elérjem a célomat.

– Tudom, azt, amelyet hónapokkal ezelőtt kiírt a szobája falára.
– Azt bizony!