Jobb az egyéni csúcsa, mint a világrekordja – Ekler Luca három számban indul a paralimpián

Egy csapásra megváltozott az élete Ekler Lucának, amikor 2009 októberében stroke-ot kapott az iskolai fociedzésen. Addig Szombathelyen talán nem is fordult elő, hogy egy tízéves kislánnyal ilyesmi történt volna, ezért az orvosok Budapestről és Miskolcról kértek segítséget, hogyan kezeljék a bénulással járó betegséget, amelyről máig nem tudják, mi válthatta ki Lucánál.

„Arra emlékszem, hogy egyre jobban fájt a fejem, szóltam is az edzőnek, aki mondta, hogy álljak ki nyugodtan, ha rosszul érzem magam. Én a pályán maradtam, de nem lett jobb a helyzet, nem szűnt meg a fájdalom. Előbb leültem, majd lefeküdtem a földre, éreztem, hogy nem tudom tartani magam – elevenítette fel a történteket az éppen a tatai edzőtáborban a tokiói paralimpiára készülő Ekler Luca. – Edzés végére körém gyűltek az emberek, és olyan egyszerű kérdéseket tettek fel, minthogy mi a nevem, hogyan hívják az anyukámat, milyen iskolába járok. Ők valószínűleg már felismerték, hogy baj van. Utolsó emlékem anyukám falfehér arca és a mentőautó belseje.”

Amikor felébredt, nem tudta elhagyni az ágyat, mert lebénult a bal oldala, és ahogy megtudta, a kórházba szállítása és a felébresztése között négy nap telt el, amit az emlékezete teljesen kitörölt. Ez alatt az idő alatt egyre rosszabb lett az állapota, ezért bent tartották megfigyelésen. Másfél hónapot kellett a kórházban töltenie, és sok mindent újra meg kellett tanulnia. A kezelések – fiatal szervezete lévén – hamar eredményt hoztak, mivel azonban a gyors javulás miatt valószínűleg túl korán hagyták abba őket, maradtak maradványtünetek Luca kezében, vállában – a lábával ma sem mennek a finommozgások, a kezén pedig nem tudja magától kinyújtani az ujjait. Az orvosok csak egy évvel később engedték, hogy újra mozogni kezdjen, addig nem sportolhatott.

Ekler Luca Győrben született, a család onnan költözött Sopronba, majd Szombathelyre, és egészen addig, amíg négy éve Budapestre nem került, Luca a Vas megyei városban élt a szüleivel és három fiútestvérével, Bendegúzzal, Zsomborral és Botonddal. A stroke-ja előtt nagyon tehetséges teniszezőként tartották számon, de hiába szerette a játékot, megváltozott egészségi állapota miatt új sportág után kellett néznie.

„Életem legboldogabb napja volt, amikor azt mondták az orvosok, hogy újra sportolhatok. Rendszeresen jártam kontrollra, az állapotom javult, még kötelet is tudtam mászni. Aztán nagyon lassú romlás kezdődött – emlékezett vissza a 22 éves paralimpikon. – A kezem sohasem gyógyult meg, ezért abba kellett hagynom a teniszezést és a hegedülést, és útkeresés kezdődött az életemben. Kipróbáltam a szertornát, a focit és a röplabdát is, de nem találtam meg magam egyikben sem. Vagy nem ment úgy, ahogyan szerettem volna, vagy nem éreztem jól magam.”

Akkor édesapja, aki tízpróbázó és hármasugró volt, levitte korábbi edzőjéhez, Halmosiné Séfer Rozáliához a Haladás VSE-be, és az atlétika és Luca igen hamar egymásra talált. Könnyen ment neki a futás és az ugrás, egyikben sem akadályozta semmi, egy csapásra beleszeretett.

„Amikor futottam, kicsit olyan volt, mintha repültem volna, ugrásnál pedig azt éreztem, hogy hiába vagyok más, ezt senki sem tudja elvenni tőlem” – fogalmazott.

Tizenegy évesen kezdett atletizálni, és gyorsan kiderült, hogy a távolugrás lesz a fő száma, mellette váltóban futott, a sprintszámokat viszont eleinte nemigen erőltették az edzői, Halmosiné Séfer Rozália és Lengyák György. Ez akkor változott meg, amikor 2018-ban bejött az életébe a parasport, amelyről addig nem hallott sokat, már csak azért sem, mert őt soha senki sem kezelte fogyatékos emberként. Az ép sportolókkal versenyzett, hozzájuk mérte magát, ami szerinte kifejezetten jó volt, mert ma is az ő szintjüket állítja maga elé elvárásként.

Azért is fontosnak tartja az épek mező­nyében való versenyzést, mert az évi egy hazai paraversennyel nagyon nehéz lenne a nemzetközi viadalokra felkészülni. Ezt meg is szokta, hiszen 2018-ig csak az épek között indult, és minden versenyen nagyot kellett küzdenie a döntőbe kerülésért, sokszor csak centiken múlt, ami tovább motiválja, hogy minél többet adjon bele.

Aztán Rietiben, egy olaszországi verseny előtt esett át a mozgáselemző orvosi vizsgálatokkal járó hivatalos nemzetközi klasszifikáción, amelyen a központi idegrendszeri sérüléssel élő parasportolókat egybegyűjtő T38-as kategóriába került, és indulhatott el az ugró- és sprintszámokban.

„Az első versenyemen máris két centire megközelítettem a világcsúcsot távolugrásban, és amikor az utolsó versenyszámom, a kétszáz méteres síkfutás rajtjához álltam, éreztem, hogy megtaláltam a helyem, ide illek, és ezt szeretném csinálni. Kicsit olyan volt, mint valami beteljesülés” – mondta Ekler Luca, aki azóta már 551 centiméterrel tartja a világrekordot. Kissé furcsa, hogy egyéni legjobbja ennél jóval nagyobb, 587 centi, az ellentmondás hátterében az áll, hogy az ép és a paraatléták versenyrendszere nincs összehangolva…

Jelenlegi edzőjével, az olimpiai negyedik helyezett, jelenleg is országos csúcstartó távolugróval, Szalma Lászlóval 2017 ősze óta dolgozik együtt, akkor kezdett tanulni a Testnevelési Egyetem sport- és rekreációszervező szakán, és miután a fővárosba költözött, edzőt kellett váltania.

„Nagyon jól kiegészítjük egymást, Laci bácsi mindig tudja, hogyan és mivel segítsen” – mondta mesteréről Luca, aki Szalma segítségével magasabb sebességi fokozatra kapcsolt: az elmúlt években szerzett egy világbajnoki aranyérmet távolugrásban, két vb-ezüstöt sprintszámokban, valamint három Eb-első, egy -második és egy -harmadik helyezést.

A koronavírus-járvány alatt pedig tovább bővítette a repertoárját, teljesítette a paralimpiai szintet 400 méteren is, így most három versenyszámban indul Tokióban, távolugrásban, 100 és 400 méteren. Csak azért nem négyben, mert a 200 méteres síkfutás nem paralimpiai szám.

Ekler Luca ma már mesterképzésre jár a Testnevelés Egyetem atlétikaedzői szakán, és bár imádja a sportágát, néha még elcsábítja a régi szerelem, a tenisz is. A sport mellett sokat olvas, szeret írni, kirándulni és stabil oszlopa az 51. számú Sík Sándor Cserkészcsapatnak Szombathelyen.

Az élet minden területén megtalálta a helyét.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. augusztus 21-i lapszámában jelent meg.)