Tokió 2020: négy pontból öt karika, de meddig?

Míg a többi új sportág valóban bemutatkozásra készül Tokióban, lehetséges, hogy a baseballnak (és kishúgának, a softballnak) csak egy hattyúdal erejéig sikerült visszatapsoltatnia magát a műsorba. Elvégre ameddig a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a sportolók létszámának szigorú kontrolljával próbálja lefogyasztani az ötkarikás kisgömböcöt, addig az efféle, csak a világ bizonyos sarkaiban népszerű, ellenben élőerő-igényes sportágaknak nincs könnyű helyzetük (merthogy alig több mint másfél baseballcsapatnyi emberből a teljes falmászó vagy hullámlovas mezőny kijön). Ennek megfelelően Tokióban például alig hat-hat baseball- és softball-válogatott méri össze erejét, mégis több sportolókvótát foglalnak el, mint a vívók, a teniszezők vagy a pingpongosok, és hat versenyző híján annyit, mint a másik négy vadonatúj sportág együttvéve.

Nem csoda hát, hogy a baseballnak döcögős útja vezetett a tokiói szereplésig. 1904 és 1988 között nyolc alkalommal is kipróbálták bemutató sportágként, majd 1992 és 2008 között aranyérmet is osztottak (a softball mint női változat, 1996-ban csatlakozott), hogy aztán azt a kétes dicsőséget is magának vallhassa, hogy 1936 és a lovaspóló szomorú bukása óta ez lett (a softballal kézenfogva) az első sportág, amelyet kizsűriztek az ötkarikás műsorból. Mivel azonban a baseball mégiscsak nemzeti sport Japánban (övék a világ második legerősebb és legnépszerűbb bajnoksága például az amerikai topliga, az MLB után), sikerült visszalobbizni, ám 2024-ben, Párizsban már ismét hiába keressük majd, a 2028-as, Los Angeles-i részvétel pedig még igencsak lóg a levegőben…

Tokióban viszont nem maradunk baseball- (és softball-) meccsek nélkül, sőt kellő óvatosság nélkül könnyen túl is adagolhatjuk magunkat. A komplex lebonyolításnak hála ugyanis a hat baseballcsapat 16 mérkőzést játszik majd. Japán, Mexikó és a Dominikai Köztársaság, illetve az MLB-klasszisokat persze nélkülöző Egyesült Államok, Dél-Korea és Izrael válogatottjai hármas körmérkőzéseket vívnak két csoportban, majd mindenki továbbmegy az egyenes kieséses szakaszba (ahová a csoportelsők csak a második körben kapcsolódnak be), és még vigaszági küzdelmeket is rendeznek. (Figyelmes szemlélőnek feltűnhetett a hagyományos baseballnemzet, az eddig minden olimpián dobogóra állt, három arany- és két ezüstérmet gyűjtő Kuba hiánya, amely az előolimpián bukta el a kvalifikációt nemrég, illetve a mérsékelt baseballhagyományokkal bíró Izrael jelenléte a mezőnyben. Utóbbié jópofa történet: a mindössze négy echte izraeli mellett zsidó származású, így az állampolgárságra automatikusan kvalifikált amerikai egyetemi és fél- vagy háromnegyedprofi játékosokból verbuváltak össze és készítettek fel egy válogatottat, amely aztán meg sem állt Tokióig.)

A softballosok még tovább mennek: összesen 17 találkozón döntik el a sorrendet, merthogy Ausztrália, Kanada, Japán, Olaszország, Mexikó és az eddigi négy aranyból hármat, meg egy ezüstöt begyűjtő, legutóbbi 23 meccséből csak egyet (a Japán elleni pekingi döntőt) elveszítő Egyesült Államok előbb egy teljes körmérkőzéses sorozatot játszik, majd az első két helyezett az aranyért, a harmadik és a negyedik a bronzért mérkőzik meg.

És hogy mi is fog történni ezen a temérdek mérkőzésen? Nos, elsősorban várakozni fogunk arra, hogy történik-e valami, ami persze a sportág ötkarikás pályafutásának is szép összefoglalása, de hát valóban: a baseball szépségét az a feszült reménykedés adja, hogy a következő pillanatban tényleg elszabadul a rendezett káosz. Merthogy a baseballt két csapat játssza egymás ellen, amelyek kilenc játékrészen keresztül próbálnak pontot szerezni, és akinek több pontja van, az győz. A pontszerzés módja pedig alapos leegyszerűsítéssel az, hogy a dobójátékos, akinél eredendően a labda van, az 150 kilométeres sebességgel hozzávágja ahhoz, akinél az ütő, utóbbi meg reméli, hogy bele tud suhintani egy akkorát, hogy amire a labdás embernek a mezőn szétszóródott nyolc csapattársa összeszedi és visszadobja, addigra az ütős ember – vagy minősített esetben az ő brigádjából valaki – sikeresen körbefut a gyémánt alakú pályán. Mind a kilenc játékrészben mindkét csapat három ütőjátékosa próbálkozhat megütni a labdát és elszaladni utána a három csücsök közül legalább az elsőig, de ha háromszor nem tudnak belesomni egy egyébként szabályos dobásba (amire a dobónak négy lehetősége van), akkor kiestek – ezen a módon halad előre a játékidő. Ha pedig a kilenc játékrész, az úgynevezett inningek után döntetlen az állás, további inningek jönnek három-három ütővel, míg csak el nem dől a küzdelem. Persze a sportágnak ezer rétege és szemkápráztató mélységei vannak, de a lényeg ez.

A softballt ehhez képest valamivel könnyebb ütővel és nagyobb, na meg egy kicsikét puhább (de még mindig kemény) labdával játsszák, a leglátványosabb különbség azonban az, hogy közelebbről, és alulról, ívesen dobnak, nem izomból vágják hozzá a labdát az ütős emberhez. Emellett kisebb a körberongyolni való gyémánt és maga az egész pálya is, valamint kilenc helyett csak hét inningből áll a küzdelem – na meg az olimpián a softballt csak nők, a baseballt csak férfiak játsszák. És lehet, hogy már ők sem sokáig.