Tokió 2020: Még nem akarok lebegni, még dolgom van – Szilágyi Áron

– A három olimpiai bajnoki címével olyan magasra ért, ahová mi, hétköznapi emberek még csak nem is látunk. Milyen ott fent?
– Azzal teltek azóta a napjaim, hogy próbáljak meg a földön maradni, igyekezzek a szerdai csapatversenyre koncentrálni – válaszolt Szilágyi Áron, aki szombaton történelmet írt azzal, hogy első kardozóként megszerezte harmadik egyéni olimpiai aranyérmét. – Még nem akarok lebegni, még dolgom van Tokióban, de elképesztő az a szeretethullám, amely árad felém.

– A telefonjára érkező üzeneteket, gratuláló sorokat sem olvasta el?
– Kicsit azért engedtem magamnak a jóból, hiszen én is ember vagyok, rá-rápillantottam a telefonra, de tényleg nem akarok még elmerülni a sikerben.

– Fel lehet fogni, hogy az ember háromszoros olimpiai bajnok, főként kardvívásban?
– Nem tudom. Nincs arra nézve stratégiám, mit kell kezdeni ezzel a helyzettel. Az embert vívni megtanítják, sőt, versenyezni is meg lehet tanítani valakit, de arra nem lehet felkészíteni egy versenyzőt, hogy olimpiai bajnok lesz – arra meg aztán végképp nem, hogy háromszoros…

– A pillanatra, amikor kiderült, hogy megvan a harmadik arany, emlékszik egyáltalán?
– Igen, az megvan. Élnek bennem az asszó utáni pillanatok, amelyeket edzőmmel, Decsi Andrással éltem át. Nagyon örülök, hogy ennek néhány másodperccel később részese lett a masszőröm, Bodnár József, aki a 2013-as madridi világkupaversenyen megjósolta, hogy háromszoros olimpiai bajnok leszek.

– Komolyan mondja?
– Igen. Ott, Madridban Józsi azt mondta, ne csak Rióban gondolkodjunk, menjünk neki Tokiónak is! Józsi házában az egyik falon van egy kép, amelyen ott állunk a londoni arannyal, egy másik, amelyik a riói pillanatot örökíti meg, és van egy üres képkeret is falon…

– Amelyik hamarosan megkapja a beleillő képet.
– Nagyon boldog vagyok. Ennek az érzésnek azért teret engedek.

– Amikor a győzelme után beszélgettünk, elkövettem egy hibát, hiszen amikor arról értekezett, hogy az olimpián nem létezik papírforma, nem csaptam rá a mondatára, így ezt pótolom, mert létezik, és úgy hívják: Szilágyi Áron. Már Rióban is felülírt minden törvényszerűséget, itt, Tokióban meg végképp.
– De hát én nem csinálok semmi különöset, egyszerűen jól tudok koncentrálni, képes vagyok csak a versenyre fókuszálni. Azt, hogy az olimpia különbözik a többi versenytől, eddig is éreztem, tudtam, itt nem csak vívni kell. Nem hiszem, hogy jobban tudok vívni, mint a mezőny egy része, hiszen tudjuk, mire képes a dél-koreai O Szang Uk, a német Max Hartung vagy éppen Szatmári András, és még sorolhatnám a neveket, de ide valami más is kell. Ezt a versenyt fejben lehet megnyerni.

– A tokiói megnyitó előtt másfél héttel volt az elmúlt öt évéről szóló dokumentumfilm díszbemutatója. Jól sejtem, ha arra tippelek, hogy ez részét képezte a mentális felkészülésének?
– Igen. Már a forgatás közben erről beszéltünk, s amikor Muhi András rendezővel arról tanakodtunk, legyen-e dísz­bemutató, vagy sem, én döntöttem úgy, hogy szeretném, ha lenne, mert tudtam, hatalmas erőt ad majd nekem, ha azokkal az érzésekkel, amelyeket ott kapok, enged utamra a szűk szurkolótáborom.

– Sokszor elmondta már, hogy Faludi Viktória segíti a felkészülését. Elárulja, hogy a sportpszichológusával mit találtak ki Tokióra?
– A felkészülés utolsó szakaszában mind az öt asszóra leírtunk egy-egy motiváló kifejezést, nekem pedig azt kellett mantráznom a csörték előtt. Így, utólag meglepően találóak voltak ezek a kifejezések.

– Milyen szavak voltak? Mire gondoljunk? Lendület, magabiztosság?
– Ez jó! Az első asszó jelzőjét el is találta, a lendület volt.

– Elárulja a többit?
– Az öt kifejezés ez volt: lendület, magabiztosság, türelem, felszabadultság, uralom.

– Hihetetlen... Mármint az, mennyire céltudatos.
– Azért nem vagyok én sem tökéletes.

– A győzelme után az egyik kommentelő azt írta, hogy igazi példakép, ám van egy nagy hibája.
– Mi az? Erre kíváncsi vagyok.

– Az, hogy a Bayern Münchennek szurkol.
– Mondom, hogy senki sem lehet tökéletes.

– Miért éppen a Bayern?
– Én elsősorban a magyaroknak szurkolok, de a labdarúgást illetően azért majdnem mindenki választ magának egy csapatot, én pedig 1999-ben felfigyeltem a bajorokra. Kilencévesen bekattant valami, azóta kitartok mellettük.

– Ha már a tökéletességnél tartunk, mondja, szokott undok lenni? Vannak haragosai, tud bántani valakit, vagy tényleg ilyen idilli a kép minden téren?
– Miért? Idilli? Egyébként azt én is érzem egy ideje, hogy kezdett kialakulni rólam egy olyan kép, amelyik indokolatlanul tökéletesként ábrázol engem, de én is ember vagyok, aki hibázik olykor, aki van, hogy boldog, van, hogy boldogtalan, akinek vannak barátai, de haragosai is.

– És akinek van három olimpiai aranyérme. A három győzelmét hogyan jellemezné egy-egy rövid mondatban?
– London a fiatalos lendület, Rio a hihetetlen tudatosság, Tokió pedig mi más lehetne, mint az álom beteljesülése.

– És még nincs vége… Ugye még nincs vége?
– Miért lenne? Egyrészt itt van még előttünk a csapatverseny, amelyben ugyanolyan nagy álmaink vannak a srácokkal, mint nekem volt az egyéni viadal előtt, másrészt találok magamnak újabb célokat. Hazamegyek, megölelem a feleségemet, pihenek, aztán leteszem az asztalra a harmadik olimpiai aranyérmemet, és kitalálom, melyek is ezek.

A Nemzeti Sportot a helyszínről tudósítja: Kovács Erika, Mirkó István, Nedelykov Tamás, Szűcs András, Tumbász Hédi